Csak az nézze meg ezt a filmet, aki annyira, de annyira rajongott Sidney Pollack művészetéért, hogy neki mindegy, még egyszer látni szeretné azt az embert, aki a Keselyű három napját vagy a Távol Afrikátólt rendezte. Vagy az Aranyoskámat. Bobby Deerfieldet. A lovakat lelövik, ugye?
A Boldogító talán (a magyar címnek semmi köze nincs az eredetihez vagy akár magához a filmhez, de rögtön hadd tegyem hozzá, a fordító, Tóth Tamás egyébként derekas munkát végzett). Sidney Pollack utolsó filmszerepe most is olyan, amilyen szokott lenni, laza, oldott, természetes. Profi, aki tudja, hogy mi a film, milyen sokat ér, és mennyire keveset számít. Vagy fordítva.
A Boldogító talánnak az a különlegessége, hogy Pollacktól eltekintve keveset ér, és keveset számít. A műfaji megjelölés romantikus vígjáték, holott se nem romantikus, se nem vígjáték, nekem legalábbis nem sikerült mosolyra görbülnöm a másfél óra alatt. A forgatókönyv olyan, mintha a szerzők most végeztek volna el egy tanfolyamot, ahol megtanulták, mitől döglik a légy, és mindez hogyan szokott zajlani, csak arra nem jöttek rá, hogy a sablon önmagában nem ér semmit, valamivel ki kellene tölteni. Ehelyett látjuk, hogy főhősnek van afroamerikai barátja is, látjuk, hogyan lehet megcsömörleni a szabados élettől, látjuk, hogy a kialakult helyzetben mikor kell új szereplőt felléptetni, aki megváltoztatja a cselekmény menetét.
Érzem, ahogy mondom, hogy már ez is félreértésre ad okot. Amíg nincs új szereplő, cselekmény sincs, a jóképű negyvenes, Patrick Dempsey jóképű harmincast játszik, aki még nem jött rá arra, amit mi már az első jelenet után mindannyian tudunk: hogy a csinos harmincassal kell összekötnie az életét. Aztán, hála az égnek, rájön, és egy tévelygő milliomossal kevesebb koptatja New York aszfaltját. A szem és értelem felnyitója egy skót főnemes, és ebből sok kacagás van betervezve, egyrészt mert a skótok olyan furcsa népek, például szoknyát hordanak és farönköket dobálnak, másrészt meg az angolt is olyan különös tájszólással beszélik, nem beszélve arról, hogy a jelek szerint azt sem tudják, mi fán terem a kosárlabda.
Ennyit változott a világ: azelőtt Amerikát lakták műveletlen, csiricsáré zakókat viselő félvadak, ma meg Európa van tele különféle egzotikus embertenyészetekkel, birkákkal és várkastélyokkal. Lenyűgöző, ahogy ma New York magának tudja a szép és értelmes élet minden mesterfogását. Valaha Hemingway volt az első amerikai, aki tanítani akarta az európaiakat európai módon élni, aztán Woody Allen folytatta, most jönnek ezek a humortalan humoristák, és ha így megy tovább, a sarkon túl már a metróellenőrök és a taxisofőrök készülnek, hogy leckét adjanak élni tudásból.
