Az amerikai kultfilmes megpróbálja lekoppintani a nagy, magyar világfájdalmat, de felsül. Kiderül, hogy az Unicum és a téliszalámi mellett Tarr Béla is igazi hungarikum.
A kezdetektől tudni lehetett, hogy Tarr Béla, a negyedórás snittek, a néma tekintetek és a sárban gyaloglás filmese felkerül a szofisztikált mozirajongók, továbbá a művészieskedő pozőrök zászlajára. Az sem meglepő, hogy a hét és fél órás Sátántangó rendezőjét ugyanezen okokból felszegezték a cinikus médiaértelmiség céltáblájára is. Röviden, Tarr eredeti filmrendező, de nem egy Quentin Tarantino, akinek fogásaival filmes generációk igyekeznek a siker felé.
Így aztán a sors tréfájának tűnhet, hogy Tarr kelet-európai, zsíros földben gyökerező munkássága éppen ott talált követőre, ahol az abszurd nem véres, inkább tréfás dolgokat jelent, és ahol nem a kilátástalanság a történelmileg igazolt létállapot. Az amerikai kultrendezőre, Gus Van Santre ugyanis, saját állítása szerint, olyan mély hatást gyakorolt a magyar rendező két alkotása, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák, hogy megfogadta: ne lásson filmet addig, míg maga nem forgat egy hasonlót.
Elsőre nehéz eldönteni, hogy az Otthonom Idaho és a Drugstore cowboys rendezőjének önmegtartóztatása valamiféle vezeklés, vagy az elmélyülés eszköze volt. A válasz a Gerry megtekintése után azonban egyértelmű:
Vezeklés
Hogy mi volt a vétek, és hogy miért kell a nézőnek is bűnhődnie, nem derül ki a filmből. Mint ahogy az sem, miért indul el a Gerry két főszereplője a sivatagban, miért sétálnak olyan közönyösen, és miért maradnak hasonlóképpen egykedvűek, mikor eltévednek? Miért nem gondolkodnak, ha túl szeretnék élni, ha meg nem, miért gyalogolnak fel-alá?
Gus Van Santen nem a feszes történetvezetést kérem számon. Példaképe, Tarr Béla éppen azáltal alkotott különlegeset, hogy rámutatott: gesztusokból, arcokból, hétköznapinak tűnő képekből, sivárságból is felépíthető egy film világa. A rendezőnek ilyen esetben nem csavaros sztorival, esetleg a robotok mindent eldöntő csatájával kell feszültséget teremtenie, hanem a jelentéktelen mozzanatok ritmusával, és a finoman komponált felvételekkel. Amelyek érvényesüléséhez értelemszerűen több idő kell. A Sátántangó esetében például 450 perc.
Pedáns amerikai
Félek leírni, annyira közhelyes, de az amerikai rendező Tarr megközelítéséből csak a nyilvánvaló tényeket volt képes megragadni. Ahogy nyilatkozataiban egyszerűen Bélának nevezi amúgy sosem látott mesterét, szem elől tévesztve a magyar nevek sajátosságait, ugyanúgy siklott át a magyar rendező filmjeinek mélységén is. Forma és tartalom úgy lett itt összetévesztve, mint Tarr Béla kereszt- és vezetékneve.
Van Sant pedáns módon gyűjtötte egybe a Tarr-filmek jellegzetességeit: életunt arcokat, hosszú gyaloglást, kopár tájat, letargikus zenét, világfájdalmat. A különbség annyi, hogy a Werckmeister, a Sátántangó vagy a Kárhozat lassú snittjein mélázva a néző egy idő után felfedezi a szimplának tűnő képek visszafogott szépségét és tervezettségét.
Blöff
A Gerryben a legtöbb ilyen felvétel azonban blöff. A rendező nem érzi a táj lényegét, életét valószínűleg nem a sivatagban élte le, az nem érinthette meg őt.
A sivatag kopár, és kopárak a benne mozgó alakok is, ennyi jut eszébe Van Santnek a témában. A szereplők ugyanolyan leszedáltak két nap szomjazás után, mint mikor még az autóban ültek. Sem bennük, sem köztük nem változik semmi a megpróbáltatások során.
Gerrynek vontatottsága ellenére, vagy még inkább emiatt, vannak azért emlékezetes jelenetei, hiszen 100 percnyi sivatagi filmbe óhatatlanul belekerülnek szép felvételek is. Ezek egyike a két főszereplő, Matt Damon és Casey Affleck profilból vett gyaloglása. A járás ritmusával való játék azonban szerzői jogi kérdéseket is felvethet, mivel ugyanezt, pontosan ugyanígy már leforgatta Tarr is, legutóbbi filmjében.
Van Sant a két szereplő hajnali vánszorgásában talált magára. A zöldes fények, a vígmihályos zenétől elszakadó, túlvilági effektek, az alsó kameraállás elementáris erővel fogalmazza meg a céltalan utat a semmiből egy másik semmibe. De aztán ez a rész is túl hosszúra nyúlik, és a lapos befejezés után a néző azzal a jóleső érzéssel állhat fel, miután felébresztették a szomszédai, hogy Tarr Béla igazi hungarikum. A semmibe tartó, fásult menetelést nem lehet másolni, ez igaz, magyar vonás. Nem veheti el tőlünk senki.
