Mókás rendszerváltó cseh film Az örökség, amelyből kiderül, hogy aki bunkó, még ha kedves is, az bunkó marad akkor is, ha pénze lesz, vagy ha egyik napról a másikra akar ahhoz a világhoz alkalmazkodni, amelyiket nem érti. F. Tóth Benedek ajánlója.
Ha történelmi aktualitást keresnék Az örökség (1993) című cseh filmhez, kézenfekvő volna egy évforduló: negyven éve, a prágai tavasz után tiltották el - egy tévéfilm kivételével - majd egy évtizedre a kamera mögül az Örökség rendezőjét. Věra Chytilovát persze aligha kárpótolta, hogy amikor újra rendezhetett, a ma már világhírű rendező, Jiří Menzel volt a Játék az almáért című filmjének a főszereplője, de az biztos, hogy Az örökség című filmje tökéletes szatirikus korrajza a Cseh- és a Szlovák Szocialista Köztársaság szövetségéből (Csehszlovákia) éppen 1993-ban önállósuló Szlovák és Cseh Köztársaságban meginduló társadalmi folyamatoknak.
Chytilová 64 éves volt, amikor Az örökséget forgatta, és mondhatni, sajátos ízű és szagú mozit hozott össze. Sajátos ízűt, mivel tudta, átélte, megtapasztalta, milyen keserédes is tud lenni a valóság, és sajátos szagút, mert valójában kívülről-belülről érezte mindenki a szovjet típusú társadalmi rendszer lassú rothadását.
Mindig voltak és vannak félelmeim, hogy amikor egy tipikusan kelet-európai történeten nevetünk, valójában magunkat kacagjuk ki. Eddig ezzel nem is volna gond, hiszen úgy tartják, hogy az önértékelés egyik legfontosabb állomása az, amikor képesek vagyunk magunkon, hibáinkon nevetni. Másrészt aligha hiszem, hogy annak idején ne röhögtek volna például Magyarországon A tanú című filmen a központi bizottság tagjai, mégis betiltották a film vetítését, mondván, bomlasztó erejű.
Hát bizony. A nevetés bomlaszt, nem is akárhogyan. De ahogyan Talleyrand is megfogalmazta a hazaárulásról, miszerint az valójában csak időpont kérdése, az sem mindegy, mikor nevetünk.
Merthogy nem nehéz utólag kinevetni bármit. Kacagunk Az örökség főszereplőjén, Bohušon, aki nem tud mit kezdeni a hirtelen rászabadult gazdagsággal. Olyan korban lesz örököse egy mesés vagyonnak, amikor sokkal nagyobb örökségen osztozik a társadalom; próbálja felszeletelni a múltat, megérteni jelenének összefüggéseit, és közben azért sokan tudják vagy felismerik, hogy a társadalmi örökséget ugyanúgy el lehet herdálni, mint a vagyont, amelyet ránk hagyott egy ismeretlen rokon.
Chytilová ezt a világot fordítja ki a sarkából. A falu, ahol Bohuš boldogan éli a semmirekellők életét, tökéletes karikatúrája a kilencvenes évek cseh valóságának. Magában hordozza még a vidéki szocializmus "csak ne történjen semmi fontos" alapvetését, miközben a dombokon túl, a nagyvárosokban már ezerrel dübörög egy új világ. Chytilová alapvetően arra keresi a választ, hogy mi történik akkor, ha a hátukra fektetett emberek arra kényszerülnek, hogy kezükbe vegyék és irányítsák a saját sorsukat, de csak olyan modellt ismernek, amelyiktől maguk is szenvednek, szenvedtek, s váltak nem gondolkodóvá, társadalmilag inaktívvá, és iránymutatóval legfeljebb a tévé parabolaantennája szolgál, mert azon keresztül legalább beszűrődik a kinti világ.
Amitől mégis komikus a film, az a váltásokban mérhető. "Ne ezt a szart igyátok!" - löttyinti ki például a sört Bohuš, pedig alig egy órával korábban még maga is abba a pohárba kapaszkodott, amelyben ez a sör pállott, de nincs mit tenni: ha az ember hírt kap, hogy ő valójában dúsgazdag ember, egy csapásra felismeri, mi a jó, mi a helyes irány. Gondolja legalábbis Bohuš - aki kicsit, nem is kicsit, a szerb Surda cseh változata, a falu pedig Schwajda György Rátótját idézi -, és megpróbál úgy viselkedni, akár a falu grófja, vezetője vagy királya, s bár a barátainak, akik olykor azért ámulva nézik Bohuš menetelését a kapitalizmus felé, nem biztos, hogy szükségük van erre az irányításra, kénytelenek megismerni a pénz szülte tekintélyelvűség összes nyűgét, valamint a vele járó kevélység esendőségét.
Mondani sem kell, hogy Chytilová tökéletesen tudja, hogy egy sudribunkóból nem attól lesz üzletember, hogy zakót dob a vállára, vagy hogy nyakkendőt köt. Bohuš sem tud mit kezdeni a rászabadult gazdagsággal, nyilván azért, mert eddig az ágyon heverészve, a talpán keresztül bámulta a világot, most viszont talpra kellene állnia.
Tökéletes vígjáték a cseh rendszerváltás korából, megmutatja, mit tesz az emberekkel egy olyan társadalom, amelyik csak hivatkozik arra, hogy legfontosabb értéke az állampolgár, miközben megelégszik a közönyével is.
