Boldog bűnösök, akik a pokolra jutnak

Magyarországon a műfaji filmnek nem igazán van hagyománya a vígjátékon kívül, amiben Herendi Gábor már bizonyított például a Valami Amerikával. Most a műfajjal nem biztosítja be a sikert, hiszen a melodráma nem kedvence a hazai közönségnek. Cserébe van hatalmas kampánya, zseniális színészei és egy egzotikus főszereplője a Lorának. Ha ez nem lenne elég, akkor ott van még maga film, ami szintén nem mellékes egy mozibajáró szemszögéből. És ez a film nem rossz. Sőt.

A történet főhőse Lora, aki elvesztette szerelmét, Dávidot egy balesetben, és az ettől ért sokktól megvakult. Évekig magányosan él, amíg egyszer egy koncerten összefut Dávid öccsével, Gerivel. Kettejük viszonya, kapcsolata a film története, tele mély érzelmekkel, de mentes minden érzelgősségtől. Története valós, esendő emberekről szól, akik ha úgy nézzük bűnösök, ha úgy nézzük tragikusak, de van lehetőségük a boldogságra. Egyébként meg mindannyian a pokolra jutunk, szól a dal a film végén.

A melodráma műfaja mind az irodalomban, mind a filmben többnyire alulértékelt. A 18-19. században virágzott, és általában úgy határozták meg, hogy sok benne a zenei aláfestés, sok benne a szenvedélyes érzelmi vihar és a maguk korában "könnyfakasztó vígjátékoknak" nevezték. A Lora tökéletesen beleillik a melodráma műfaji leírásába, mégis kicsit más. Elsősorban azért, mert ízig-vérig 21. századi, továbbá mert minden műfaji szabályt kiforgat, kicsit átértelmez. Herendit eddig vígjáték-rendezőnek ismertük, most egy mostoha műfajban próbálja ki magát, de vígjátéki múltját nem feledi. A Lora humora olykor finom, olykor pont olyan ripacs, mint a Magyar vándorban láttuk, de ami a legfontosabb, hogy van humora. És ez az, amivel eléri, hogy élvezettel nézzük végig a vásznat, ez az, ami miatt nem veszélyezteti a filmet a patetizmus.

Azt pedig, hogy kíváncsisággal nézzük a vásznat közel két órán át, egy másik dologgal éri el: a film ritmusát speciális vágással és időkezeléssel oldja meg. Azzal technikával, amivel például az egyik jelenetben megfordul Lora, vagy éppen aki képernyőn van, és vágás után már három évvel korábban fordul vissza - ez hatalmas feszültséget teremt folyamatosan a film alatt, figyelni kell minden pillanatát. A dicséretből viszont nem hagyhatom ki a az operatőr munkásságát sem, hiszen a Lora a sok erényének egyike a gyönyörű képi világ. Erőteljes, telt színek, éles kontrasztok jellemzik, szenvedélyesek a képek akár a főhősök.

A legnagyobb dicséretet a rendező részemről a szereposztás miatt kapja. Az apát játszó Lukács Andortól még sosem láttam rossz produkciót, Fekete Ernő sokak kedvence, a Gerit játszó fiatal Nagy Péter melankolikus arca úgy vésődik a néző emlékezetébe, ahogyan Lora formálja mellszoborrá vakon. És itt van még a hab a tortán: Lucia Barwley, akinek egzotikus arca, hiteles játéka igazi unikummá emel egyes jeleneteket. Sajnos Ónodi Eszter szinkronhangja nagyon kilóg, hiszen zavaró, ha mindenki magyarul beszél egy filmben, egy szereplőt meg szinkronizálni kell. De nem ebben, és nem is a többször esetlen dialógusokban van a legnagyobb gond a filmmel.

A rendező kétség kívül vérprofi, ám a filmje nem hibátlan. A két óra hosszúság roppant veszélyes, és hiába a pergő ritmus, a sok ötlet, nem győzött meg arról, hogy ezt a történetet ne lehetne elbeszélni 90 percben. Három alkalommal hittem azt, hogy vége a filmnek. És a harmadik után már nem örültem, hogy folytatódik. De azért a vége jó.