Az irodalomkedvelők tudják, a dél-amerikai kontinens a kortárs latin irodalom fellegvára. Az elmúlt évtizedekben sokszor nyerte el latin kontinens szülötte a legrangosabbnak ítélt irodalmi díjat, ezért is feltételezhető, hogy társadalom különböző rétegei között feszülő mély szakadék ellenére pezsgő szellemi élet folyik arrafelé. Ennek ellenére az európai mozinéző csak elvétve találkozik említésre méltó dél-amerikai filmmel. Innen nézve úgy tűnik, az ottani filmgyártás gyakorlatilag az egyes körökben elborzadva emlegetett, ám mi tagadás, nálunk is jelentős rajongói táborral rendelkező, végeláthatatlan hosszúságú szappanoperák gyártásában merül ki. Koránt sincs így.
A világsajtóban néhányan egyenesen Nuevo Cine Latino-Americano-ról, vagyis Latin-Amerikai Új Filmről beszélnek. Az irányzatba tartozó filmesek tudatosan szakítottak a filmkészítés hagyományos módjaival, az utcán forgatnak amatőr színészekkel, elvetik a sztárkultuszt. Filmjeikben ne várjuk Natalia Oreiro vagy más "oltárszentség" feltűnését, ezekben a filmekben a mindennapok kisemberei saját, megélt történeteikben mozognak. Ezek egyszerű, ám hiteles történetek, amelyben a nyomorúságot és a szegénységet úgy ábrázolják, ahogy van, szépítés nélkül, a maga brutalitásában. Az irányzatba tartozó filmekben talán leginkább az 1940-es években kibontakozó olasz neorealizmus reneszánszát érhetjük nyomon. A dolgok mélyére ásás kényszere, az erős szociális érzékenység, az igazság keresése.
Kézenfekvő, és Dél-Amerikához nagyrészt köthető is bizonyos baloldaliság, gondoljunk csak például Che Guevara több országot érintő forradalmi "kereszteshadjáratára", ám a filmekben ez a harcos politizálás nem minden esetben kerül felszínre. Carlos Sorin, argentin filmrendező Bonbon, a kutya című filmjében sincsen jelen. Juan Villegas, aki saját magát alakítja, egyszerű kisember, a végtelennek tetsző déli pampán él. Benzinkutas volt, de elbocsátották, átmenetileg lánya zajos családjában húzza meg magát, és általa nagy műgonddal faragott késnyeleinek eladásából próbál némi pénzt szerezni. Egyszer, céltalan bolyongásai alkalmával megjavítja egy nő autóját, önzetlen segítségéért cserébe egy kutyát kap. A kutya fajtája szerint egy harci eb, egy argentin dog, ám jelleme koránt sem harcias, inkább tunyának mondható. De találkozik Walterrel, a kutyaidomárral (Walter Donado szintén önmagát alakítja) aki meggyőzi Juant, hogy nevezze be a kutyát versenyekre, ő pedig majd erre felkészíti. Csak úgy fog dőlni a pénz. Az első versenyén sikert is arat Bonbon, ám kiderül Walter úgy gondolja, a pénz akkor fog dőlni, ha Bonbon versenyen elért hírnevét kamatoztatják, bérfedeztetéssel. Bonbon azonban nem bizonyul heves vérű latin-kutyaszeretőnek, libidója gyakorlatilag nulla. A film végkifejletét nem akarom lelőni, legyen elég annyi, hogy bízhatunk a latin temperamentumban.
Ez a távoli országban készült film lehetne érdekes mondjuk az egzotikum hangsúlyozásával is, ezzel szemben nem ezt teszi. Bárhol és bármikor játszódhat ezen a világon, mert a történet igaz és emberi, ezáltal egyetemes. Válasz lehet arra a nálunk (is) zajló vitára, hogy művészfilm avagy közönségfilm. A Bonbon, a kutya a szó szoros értelmében egyszerűen jó film, mert lehet szeretni. Szerethetjük benne elsősorban a tunya kutyát, de rögtön szerethetjük Juant is, hiszen, persze átvitt értelemben, ismerjük őt. Ő az a csetlő-botló kisember, aki az élet útvesztőjében való bukdácsolása kísértetiesen hasonlít a mi bolyongásunkra, akinek sorsa annyira hasonlít a miénkhez, hogy sikeréből, de kudarcából is erőt tudunk meríteni. Ehhez pedig nem kell ámulnunk mindenféle digitális látványzuhatag szemfényvesztésén, nem kell drukkolnunk semmiféle emberfeletti képességű hősnek, hogy győzze le már azt a megveszekedett gonoszt, mikor tudva tudjuk, hogy úgyis legyőzi. Sorolhatnám. Ehelyett nézzük meg például ezt a filmet és szeressük Juant, Bonbont meg többieket is, mert megérdemlik. Mert megérdemeljük mi is ezt a valóban szép és megkapó filmet.
