Mi a család? Számít-e a vér köteléke? Nyikorgó szandikra írt és piros játékzongorákkal kísért mese Áldokumentum- és antikarácsonyi film az Anyátlanok Tarantino kedvenc gyerekszínészével.
Nevezhetünk-e árvának négy kiskölköt, akiknek ugyan él az anyjuk, de nincs jelen a vacsoránál, a reggeli fésülködésnél és a cipőfűzésnél? Hirokazu Koreeda ötszemélyes filmjében nehéz kitalálni, hogy ki a főhős.
Kioko (You) úgy viselkedik, mintha négy különböző apától származó gyermekének nem is anyja, hanem kamaszodó nővére lenne. Fizikailag anya ugyan, de ez egy cseppet sem látszik rajta, ötük közül ő a leginfantilisebb. Miután gyerekeit bőröndbe rejtve beköltözik az új albérletbe, kimaradozik, aztán részegen jön haza, majd az aktuális pasijáról elhiszi, hogy az már tényleg az igazi, és lelép.
Legnagyobb fia, Akira (Yu^ya Yagira - aki tavaly Cannes-ban a legjobb színész díját kapta) hozzá képest egy felelősségteljes felnőtt, nem véletlen, hogy Kioko távozása után ő lesz a családfő. Füzetet vezet a kiadásokról, vacsorát csinál a testvéreinek, és csokit sem felejt el venni a legkisebb lánynak, az édes kis Yukinak (Momoko Shimizu).
Yuki nővére, Kyoko (Ayu Kitaura) a legcsöndesebb közöttük, talán ő szenvedi meg a legjobban, hogy az anyjuk miatt nem járhatnak iskolába. Egy piros műanyag zongora előtt tölti a napjait, és szinte az anyja lesz a hároméves Yukinak. Ahogy Akira apja az ötéves, életvidám, de nagyon rossz gyereknek, Shigerunak (Hiei Kimura).
Feláll az új családszerkezet, leosztódnak a szerepek, a féltestvérek egymás szülei és egymás gyerekei lesznek, miközben a vér szerint hozzájuk legközelebb álló személy, az anyjuk nincs jelen, de néha küld pénzt egy kétmondatos levél kíséretében. És elmúlik az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.
Tudva, hogy Koreeda filmje valós történeten alapul, ki ne gondolkodna el azon, hogy mit kellene tenni egy ilyen anyával, vagy egy ilyen, a maga nemében tökéletes családdal? Nincsen tökéletes válasz. Akira válasza az, hogy nem szól senkinek, betartja a szabályokat, mert tudja, hogy a testvérei nélkül még rosszabb lenne.
A négy gyerek harmonikus kapcsolata azon múlik, hogy nem piszkálják egymást. Mindannyian egy külön és mégis nagyon hasonló világban élnének. Úgy nevelődnek, ahogy az élet hozza, ha elzárják a vizet, a játszótérre mennek inni és hajat mosni. A körülmények persze igénybe veszik őket, de mégsem felejtenek el beszélni, egymást cukkolni vagy álmodozni. Caspar Hauser, fordítva.
Az Anyátlanok nagyon hasonlít az amerikai A cementkert című filmre (bár az egy kicsivel tovább megy, és a két legidősebb "szülő" egymásba szeret), és talán távolról a Legyek urával is rokon.
De nem ez a fontos. Hanem az, hogy négy, tündéri és nagyon tehetséges kisgyerek játszik benne, hogy a dokumtentumfilmekhez hasonlóan egy másodpercre sem érzékenyül el, és hogy annak ellenére tud reális maradni, hogy szinte költőien mesél erről a tragikusan gyönyörű világról.
