Két tény biztosan megerősítést nyer az Eltitkolt életek című filmből. Az egyik az, hogy a svédek soha nem bocsátanak meg a II. világháborús bűnök miatt. A másik pedig az, hogy az igazi, nyomasztóan baljós atmoszférateremtéshez jelenleg senki nem ért jobban, mint a skandinávok. Jó pár éve történt már, hogy az átívelős krimik fogalmát újradefiniálták az északiak...
A lélektani thriller piedesztálra emelése kezdődött a lebilincselő „Egy gyilkos ügy” című dán-norvég-svéd sorozattal, melyet később persze remake-eltek az amerikaiak. 2008-ban a szürreális „Wallander” lepte meg a borongós krimikre áhítozókat, majd 2009-ben a Millennium trilógia mozgóképes változata, „A tetovált lány” fordította ki sarkaiból a filmes világot. A „Híd (Bron/Broen)” széria 2011 óta tarol, és mint a felsoroltak legtöbbje, svéd-dán koprodukcióban készült, illetve számos adaptációs terv fűződik hozzá.
Ezen a nagyszerű csapásvonalon halad az Eltitkolt életek is, és ugyanolyan mélyre nyúl, mint az elődei. A kezdeti képsorok pasztell idilljét – amikor a főhősnek, egy Erika nevű írónőnek kisbabája születik – szemrebbenés nélkül nullázza le a következő jelenet, amikor a boldog nagyszülők a kórházi látogatásból hazafelé autóbalesetet szenvednek és meghalnak. Erika anyja hagy maga után egy súlyos kérdést, dilemmát és rejtélyt, melynek gyökerei a náci Németországba nyúlnak vissza. A narratíva végül is emellett a nyomozás mellett halad, és benne legütősebbek a háborús „flashback”-ek. Ezeknél kicsit felgyorsul az egyébként lassú folyású filmnek a ritmusa.
Pszihológiailag a lappangó sejtetés mechanizmusa az, ami működik a nézőnél. Habár a látványvilág markánsan meg akar győzni arról, hogy minden rendben van, a mögöttes tartalom nyomasztó és szomorú alaphangulatba süppeszt. Komoly szimbólum és jelképrendszerrel dolgozik a rendező (Per Hanefjord), így nem lehet nem észrevenni a direkt és indirekt mondanivalót. Bizonyára van annak is jelentősége, hogy az írónő szinte végig kisbabájával a karján folytatja a nyomozást, és a filmben el is hangzik, hogy a családnál nincsen fontosabb. A náci kereszt, mint komoly indikátor, átvonul a történeten, és szinte kimutat a drámából. Ismeretes, hogy Svédországban napjainkba is komoly és aktív neonáci ideológiák és csoportok működnek. A film erősen figyelmeztet arra, hogy a kollektív emlékezet soha nem feledkezhet meg a háborús bűnökről, és azokat nem hagyhatja lappangva és megtorlatlanul.
Az Eltitkolt életek magán viseli a skandináv filmek klasszikus stílusjegyeit. Erős társadalomkritikával, komoly történelmi számonkéréssel, egyedi látványtervezéssel és finom jellemábrázolással rendelkezik. Ám kockáról kockára tudatosítja a nézőben azt a felismerést, hogy bizony a barátságosan meleg ikea színek és a rusztikus skandináv miliő felszíne alatt olyan bűnök mocsara fortyog, melyekért az utókor fizet meg a jelenben. Technikailag az történik, hogy a tompított lencsékkel fényképezett jelenetek, a direkt szűrt fények, és az ezekkel elért opálos hangulatok homlokegyenest ellentmondanak a véresen komoly tartalomnak. Talán ezzel az ellenpólusozással érik el azt a bravúrt a svédek/dánok/norvégok, hogy a szakma, a kritikusok és a nézők is egyaránt őket tartják a lélektani folyamatábrázolás nagymestereinek. A „nordic noire” atmoszféra pedig új stílust teremtett a krimik/thrillerek/drámák ötvözete által.
Szokták mondani, hogy régi bűnnek hosszú az árnyéka - főleg hogy ha olyan finoman cizellált, gyönyörű látványvilágba csomagolják, ahogy ott fent északon művelik ezt a filmkészítők. Az eredeti művet Camilla Läckberg írta, és világhírű bestseller lett belőle. Az Eltitkolt életek csak egyik epizódja a több darabból álló Fjäallbacka Gyilkosságok történeteinek, és így lehetőséget ad arra, hogy még több pazar mozis feldolgozást adjon ebben a remekül eltalált, északi hangulatú borongós borzongásban.
Szerintem: 85%
