Hogy mennyire felvilágosult, a tinédzserek nyelvét beszélő, a dolgokat néven nevező művel van dolgunk, az rögtön világossá válik, amint a minap még a Disney Channel-ről integető Miley Cyrus hazaállít az iskolából. Átlagos diáklány ő átlagos mobil-tarifacsomaggal és - Demi Moore személyében - az átlagosnál valamivel többet plasztikázott anyukával.
Anya és lánya nem kertelnek; egy pergő, a generációs ellentéteket is éles megvilágításba helyező szóváltás során gyorsan megvitatják a brazil fazont, mely nem egy filmes, hanem egy szőrtelenítési stílus. Egy középiskolás „így vesztettem el” filmben járunk, ahol a tanulmányilag gyengélkedő, hisz popsztárnak készülő fiatalembereket katonaiskolával fenyegeti az apjuk, az anyjuk kasmírpulóverében feszítő leányzók naplóját pedig az első éjszaka használt óvszer csomagolása díszíti. Minden generáció megérdemli, hogy film örökítse meg ártatlansága elvesztését, és ma nincs is adekvátabb forma az elskype-olt tinédzserkorhoz szóló ódáknál.
Hogy a legnagyobb drámát egy telefonelkobzás jelenti, érvényes megfigyelés, sőt humorforrás is lehetne, de érvényes megfigyeléseket legfeljebb szőr mentén tesz a produkció, a humorral pedig, hát, azzal igen sajátos a viszonya. Vajh, mit mond el a filmkészítők (így a saját filmjét remake-elő francia rendezőnő) lelkivilágáról, hogy kétféle embert találnak ellenállhatatlanul komikusnak: a franciát és a fogyatékost. Ehhez képest az örök fiatalsággal sújtott Demi küzdelme az arcjátékkal valamint a film Barbie-kra és Kenekre osztott világa, mi, ha nem aprócska bosszúság csupán!
