Most már biztos: a pokolba vezető út Woody poénjaival van kikövezve. Utolsó nézhető filmjeinek egyikében (Agyament Harry) Allen lifttel tette meg az utat a számára kijelölt bugyor felé, kedélyes aláereszkedése közben pedig fény derült arra is, mely foglalkozások képviselői bérelnek szinteket az Inferno-irodaházban. 5. szint: könyvkritikusok, adóellenőrök. 6. szint: szélsőjobbosok, sorozatgyilkosok, tévéfellépést vállaló ügyvédek. 7. szint: médiamunkások (megtelt). 8. szint: televíziós hittérítők. Hogy a filmkritikusok melyik szinten főhetnek az örökkévalóságig, sajnálatos módon Allen legutóbbi dolgozatából sem derül ki (alagsori büfé talán?), a liftes számot mindenesetre a hajókázós szkeccs követi a túlvilág terhére elkövetett poénok sorában. A szerző jól láthatóan örömét leli abban, ha stúdióbelsőben rendezheti meg az árnyékvilág színpadi változatát, ha tehát teheti, nem is tagadja meg magától az efféle élvezeteket. Mivel Allen is, mi is úgy kalkuláltunk, hogy filmenként legalább 1 poént a kritikusok is lelőhetnek, meg amúgy is kötelességünk mondani valamit a történetről, elmeséljük hát önöknek, mivel nyit ma Woody mókatára. Egy hajóúttal nyit, mégpedig a maga nemében igen exkluzív járattal. Micsoda pech, a frissen elhantolt riporter élete legjobb fülesét holtában, a Kaszás által üzemeltetett turistahajón kapja. Mivel a Londont rettegésben tartó Tarot kártyás gyilkos kilétéről van szó, s mivel egy vérbeli újságíró a halála után is újságíró, az izgága halott azonnal leveti magát a fedélzetről, hogy értesítse hátrahagyott kollégáit a nagy felfedezésről. Csinos kis felütés, nem vitás, épp csak az a baj vele, hogy idő előtt - egész pontosan az ötödik perc tájékán - leleplezi a gaz rendezői szándékokat. Lehet ezt úgy is magyarázni, hogy az enyhén moralizáló Match Point vállalható thrillerhangulata után Allen ismét visszatért a könnyed szalonvígjátékok színpadára, meg lehet úgy is, hogy a rendezőnek momentán az égvilágon semmi sem jutott eszébe, azon kívül persze, hogy forgatni kell, mert az jót tesz az egészségnek, és mert összejött a dohány. Az pedig még mindig összejön, még akkor is, ha ehhez a híresen fóbiás rendezőnek vállalnia kell az interkontinentális repülőutat meg a BBC vendégszeretetét. A legviccesebb az egészben az, hogy Allen Londonban is megtalálta azokat a sarkokat, melyek a gondosan megválasztott szögekből pont úgy festenek, mint az Upper West Side. Milyen kár, hogy itt aztán meg is állt a mester tudománya. Persze az ember azt gondolná, ha Woody bűvésztrükköket prezentál, márpedig épp ezt teszi most, máris a pénzünknél vagyunk. És tényleg, valóban nem is bukunk olyan sokat, hiszen az az arckifejezés, mellyel a Londonban állomásozó brooklyni mágus (művészneve Splendini, polgári neve Waterman) lerázza a színes pöttyöket selyemkendőjéről, bombabiztosan működik. Még akkor is megröhögtet, ha Allen fanyar félmosolya mögött szellem helyett ma már csak csont és bőr található.
