Borat, ha nem is műfajt, de precedenst teremtett: a magát kazahnak mondó álőstahó felkészületlenül érte a művelt Nyugatot, mely hol vele harsogta a raszszista himnuszokat, hol fehérkesztyűsen lekezelte a vécéből ivó, civilizálatlan vadembert. (Azok jártak csak jól, akik idejében felismerték a bohócot, ám ők voltak kevesebben.) A nagy kérdés egy darabig az volt, hogy Sacha Baron Cohen most akkor velünk vagy rajtunk röhög, majd az, hogy melyik szereplő miért perel (jól összevágva ez is kitett volna egy érdekes másfél órát), végül pedig, hogy folytatható-e a világraszóló átverés. Bizonyára a 260 millió dolláros árbevétel is segített a döntésben: rövid stúdióközi huzavona után (a legjobb ajánlattevő végül 42 milláért vitte az új cuccot) megkezdődtek a Brüno előkészületei. Ezúttal a kis homofóbon a világ szeme, akinek Brüno bohóc, az európai kifutókról kitiltott osztrák-meleg divattényező állít csapdát: és már jön, jön, ott a kis Fóbi, tajtékzik, mint egy elmeháborodott, de hasonló sorsra jut, és csúnyán lelepleződik a jótékonykodást hivatásként hirdető amerikai celeb és a szívtelen showbizszülő, aki castingról castingra hurcolja csemetéjét. A Brüno flottabb, egyszersmind kiszámítottabb is, mint elődje; a háromperces komikusi távon Cohen továbbra is világelső (úgy szopja le a Milli Vanilli szegény megboldogult tagjának szellemét, mint senki e bizniszben), a játékidő (83 perc) gyorsan s vidáman telik, csak a behirdetett bátorság hiányzik. Az még nem az, hogy valaki megcsinálta egy három évvel korábbi sikere remake-jét.
