Furcsa dolgot tapasztaltam, amikor beültem a Buliszerviz című film vetítésére. Az előzetes információk alapján nem számítottam semmi jóra, hiszen én már az Amerikai pite humorát is inkább fájdalmasnak és fárasztónak tartottam, mintsem szórakoztatónak, a Buliszerviz pedig semmi többnek nem ígérkezett, mint odaégetett Pite-klónnak.
S valóban, a gusztustalansági fokmérő ez esetben is jócskán kilengett nem is egyszer, hiszen manapság mindenféle testi funkció extrém bemutatása megengedett, s a cenzorok csak akkor szólnak bele erőteljesebben, ha a hagyományos nemi érintkezést szeretnék ábrázolni a mozgóképek. Szóval van itt minden: biotejszínes olasz tészta, meztelen keblek és hátsók, az önkielégítés eléggé kivitelezhetetlen módozatai is bemutatásra kerülnek, a dolby szarroundos hasmenésről már nem is beszélve. Szóval eddig semmi szokatlan, minden épp olyan, mint amit egy amerikai tini filmvígjátéktól általában kapni szoktunk.
Maga a történet sem sokban különbözik a hasonszőrű filmekétől. Van Wilder, a főiskola legnépszerűbb diákja. A nők olvadoznak tőle, hiszen tuti jó pasi, míg a srácok benne látják a falkavezért és egymást eltaposva igyekeznek a közelébe férkőzni. Van egyetlen furcsasága, hogy nem akaródzik neki lediplomázni, annyira jól berendezkedett a fősuli vagányának szerepére. Már hetedik éve koptatja ugyanazokat a padokat, s életét nem is tervezi előrébb. Amikor azonban apuci rádöbben, hogy a kelleténél tovább tart fiacskája főiskolai pályafutása, megvonja a kisded apanázsát, aki így kénytelen pénzkereseti lehetőség után kutatni. Így aztán úgy dönt, ezentúl pénzt kér azért, amit az elmúlt hét évben is csinált, és party-szervezőnek áll. Aztán amikor egy csini riportercsaj (Tara Reid, a Pite és más filmek szőke bamba bombája) a főiskolai laptól oknyomozó riportot készít Van tevékenységéről, mindketten rájönnek, hogy az elmúlt hét év nem csak arról szólt, hogy milyen jó bulizni, hanem igazából arról, mennyire félelmetes dolog is szembenézni azzal, hogy egyszer csak mindnyájunknak fel kell nőnünk?
Az, hogy a felszínes viccelődés alatt eszmei tartalomra is sikerült bukkanni a filmben, valahogy teljesen szokatlannak, ugyanakkor örvendetesnek tűnt számomra. Igaz, nem túl magvas, vagy forradalmian világmegváltó gondolatok ezek, ám a mostanság futó tinédzserfilmek valahogy mindig megússzák erkölcsi tanulság(ok) nélkül. Van Wilder kalandjai viszont emlékeztetnek arra, hogy a bulizás után az életben tovább kell lépni mindenkinek, így aztán nem táplálja a Pite-vonal téves beidegződését, miszerint a felelőtlen viccelődés a suli falain túl is kifizetődő maradhat egy egész életen át.
