Állítólag Guillermo del Toro rendezte a Tűzgyűrűt, de ez nem lehet igaz. A plakát is hazudik, és a végefőcím is hazudik, az IMDb is hazudik, meg a sajtó is. A Tűzgyűrűt biztosan Roland Emmerich rendezte. Az ilyen buta óriásszörny épp az ő névjegye.
Szóval Emmerich új katasztrófafilm-katasztrófával rukkolt elő a nyárra? Mert a Tűzgyűrű épp a tőle megszokott darab: bitang látványos és teljesen üres. Síkhülye cselekmény keretében alig felskiccelt karakterek mentik meg a világot olyan ordas dramaturgiai hibák között ugrálva, amiknek önmagukban le kellene bontaniuk az univerzumot, mintha annak istene nullával osztott volna. Van hős, van nő, van megtérő ellenfél, meg kutya. Kutya, az aztán főleg van.
És óriásszörnyek. Növekvő kategóriák szerint. A végére a legotrombábbik épp maga a film lesz. Az első buta hüllőket még a bevezetőben lepofozzák, a többi majd az embereket pofozza le egy darabig, az utolsók pedig már úgy osztják a parasztlengőt, mintha Bud Spencer állt volna megagyíknak. A filmet magát majd hókon vágja a nézői érdektelenség, remélem.
Látjátok, már csak ezért sem rendezhette a Tűzgyűrűt del Toro: nála a film üti ki a közönséget – Faun, Hellboy, Mimic, Ördöggerinc –, nem fordítva.
Az első pár nézőn kívül ezek az emmerichi alkotások mindig be tudnak csapni egy-egy jobb sorsra érdemes színészt is, aki világsztárságra vágyik. A mostani áldozat a csodálatos Rinko Kikuchi (Bábel), aki a kékhajú Ayanami Rei Mako Mori szerepében a határozott, de érzelmileg elesett, édes kis harcoslányt alakítja. A Tűzgyűrű természetesen a karakterekre kellene koncentráljon, hiszen a húszemeletes EVA Unitokért Jäegerekért nem lehet úgy izgulni, mint a pici emberekért, de a rendező ezzel nem törődött. Biztos nem látta az Evangeliont. Az óriásszörny tehát felzabálta a szereplőket, eltűntek a látványorgiából, ostobaságból és közhelyekből álló képzavaros rondaság belében.
Ezért sem rendezhette del Toro. Az ő mindig is karakterközpontú filmjei tele vannak remekbe szabott szerepekkel.
Apropó, képzavaros rondaság. Maga a robotos-szörnyes alapkoncepció még nem probléma. Hiába igaz, hogy a transzdimenzionális Godzillákat Kaijukat a hidegháborús haditechnika is gond nélkül kivégezte volna, de mert egy közönséges Tomahawk becsapódása sokkal kevésbé látványos, mint egy tankhajóé, amit épp bunkónak használ egy irdatlan robot – hát az óriásgép-vs-vízidínó meccsekért az ember készséggel otthon felejti a realitástudat egy részét. Node ha az alaphelyzetet már elfogadtatták, akkor éljenek is vele! Fejlesszék valamerre! Csavarjanak rajta, emeljék a tétet! Az nem sztori, hogy ugyanabból a dologból egyre nagyobb és randább példányok jönnek, hanem öltözői vetélkedés. Az nyeri meg, aki kimarad belőle. Még az emmerichi filmek is jóval összetettebbek ennél a kőegyszerű sémánál. (És persze ezért is nem rendezhette a Tűzgyűrűt del Toro, hiszen hogyan bukhatna ő nem hogy Emmerich színvonalára, de alá?!)
S ha már látványosság: elismerem, ez az aktuális filmszörny legalább szép grandiózus lehetne. És akkor nem úgy vágják, hogy semmit ki ne lehessen venni a csatákból? De úgy vágják. A film dinamikus, de sok helyütt követhetetlen; amikor néha megáll a kamera egy látványszeleten, akkor érezni csak, micsoda technikát öltek bele.
Jobb tehát azzal a tudattal beülni a moziba, hogy Emmerich-filmet látunk, akkor nem teszi tönkre az élményt az elvárás. Mert nekem sajog a szívem a Tűzgyűrűért. Del Toro mit ki nem hozhatott volna belőle! Az ő géniuszával, fantáziájával, mesélőkészségével az évtized nagy sci-fije születhetett volna meg. De most csak azt várom, hogy a nézői közutálat ökle lecsapja ezt a szauruszt a csudába. Az ilyen szörnyek nem nyerhetnek, mert még pár hasonló, és önként elpusztul a világunk.
Értékelés: 5/10
