A professzionális filmkészítők hajlamosak jóindulatú lenézéssel elintézni az egyszerű otthoni videokamera-felhasználó által előállított mozgóképeket. Nem előre eltervezett koncepció alapján készülnek, ha mégis, akkor mondanivalójuk kimerül a szokásos születésnapi vacsora, vagy a rendes évi nyaralás naplementés-kamerába mosolygós megörökítésében. És a képminőségük sem teszi összevethetővé a profi alkotásokkal. Ez a gyakran hangoztatott álláspont azonban vészesen kezd elavulni. A digitális képrögzítési technika lassan szinte mindenki számára elérhetővé válik, egyre alacsonyabb az ára a már teljesen nézhető minőségű mozgóképet előállítani képes videokameráknak. Az otthoni júzereknek, akik egyébként is érdeklődnek a filmkészítés különböző válfajai iránt, már szinte nem is szükséges különböző drága filmes iskolákban elavult lózungokat hallgatni "őskori" filmkészítőkről, figyelmes mozgóképfogyasztással a képernyőről elsajátíthatják szinte ugyanazt a tudást, amellyel professzionalista társaik rendelkeznek. Különben is, a tehetség a legfontosabb, az interneten meg amúgy is nagyjából minden szakirodalom megtalálható...

Az osztrák illetőségű Michael Haneke, akinek Zongoratanárnő című szókimondó filmjére tán sokan emlékeznek még, manapság úgy tűnik, az európai film egyik legnagyobb üdvöskéje. Új filmjéért, a Caché-ért (magyarul: Rejtve) díjeső járt a különböző fesztiválokon és az Európai Filmakadémiától is, nevetséges indokkal történő kitiltás az Oscar-ceremóniáról (ui. nem fogadták el az Ausztriából érkezett nevezést, mert a film eredeti nyelve nem német, hanem francia...). Van felhajtás tehát a film körül, és nem is érdemtelenül.

Jól menő értelmiségi pár éli gondtalan és biztonságos életét (jól bevált francia sztárok, Juliette Binoche és Daniel Auteuil díjnyertes megformálásában), amikor egy szép napon egy videokazettát találnak az ajtajuk előtt. A kazettán tulajdonképpen semmi különös nem látható, egyetlen szögből a főhős, Georges háza látható, hosszan. Semmi sincs benne, csupán az a nyugtalanító tudat, hogy figyelik őt és családját. Aztán egy gyerekrajznak látszó firkálmányt kap, amelyen egy vérző szájú fej látható. Majd újabb kazetta és újabb rajzok. Georges előtt újra felfeslik a múltja, gyerekkorának egy sötét fejezete, amelyre nyomós okkal vezeti rá a kazetták és a rajzok "alkotója". Hogy mi az, nem árulnám el, hisz' ezért is kell moziba járni, hogy az ember titkokat tudjon meg...

Viszont, hogy "visszavágjak" az írás elejére, a valóban jelentős filmművészek igenis felismerik az amatőr filmkészítők tevékenységében rejlő lehetőségeket, és mintegy beemelik azt saját művészetükbe, kvázi új formanyelvi elemként. Erre már több, különféle példa adódott a filmművészetben, nem Haneke az első ez ügyben, ám az övé (is) meghökkentően újszerű. Nála a homevideo már konkrét önkifejezési formaként jelenik meg, önállóan, a filmből kiragadva is megállná a helyét önálló, komoly és letaglózó erejű műalkotásként. Nem spoilerezek tán, ha azt mondom e kis "film a filmben" komolyan fogja sokkolni a nézőt legalább annyira, mint ezt a filmben néző Daniel Auteuilt.

Nem mondható pergő cselekményűnek Haneke filmje. Szinte semmi nem történik az egész filmben, Georges éli szokványos tévésztár életét, kazetták jönnek, Georges magánnyomozásba kezd, végén kiderülnek a dolgok. Mégis, már a kezdő képkockáktól folyamatosan növekszik az emberben a feszültség egészen a korántsem happy, inkább nagyon is nyugtalanító end-ig, valamiféle poszt-hitchcocki suspense-el. Haneke nem rokonszenvez a médiaszereplő családdal, de a kazettás illetővel sem. Szenvtelen és távolságtartó, ám alapos, mint egy kórboncnok. Háttérben látszólag jelentés nélkül futó tévé adásából akár plusz információkra is következtethetünk valamelyik szereplővel kapcsolatosan, és ezzel párhuzamosan, bizonyos jelenetekben pedig azt hisszük, fontos dolgok történnek, holott éppen hogy nem. Egyszóval, gonosz és cinikus játékot űz velünk (és szereplőivel) az osztrák rendező, ám mint a helyzet is mutatja, ezt szeretjük. (A szereplők már kevésbé.) Feszültség, szellemi izgalom, kreatív képi megoldások, váratlan szituációk, meglepő végkifejlet. Nagyjából ennyi, amennyi kell egy jó filmhez, röhögni legfeljebb más alkalommal fogunk. Nagy kaland.