"Aleksandra kuncsaftja egy európai parlamenti képviselő, aki túl sok Viagrát kap be a találka előtt, és holtan nyúlik el Aleksandra lábai előtt. Aleksandrát, a call girlt keresi fel Ljubljana." A Viagrától bekrepált EU-képviselő - ez is szép kép, lenne tippünk, kinek kéne játszania magyar filmben, de ami igazán izgalmas, az csak ezután következik a szinopszisban, hogy vajon Ljubljana hogyan keresi fel Aleksandrát, csönget-e a város, vagy lesből támad, de nem, sajnos teljesen szokványos a felállás. Aleksandra az, a lakástörlesztését némi mellékes kurválkodással megsegítő diáklány, aki a szlovén fővárost felkeresi, ezen belül is elsősorban azokat a szállodákat és magánlakásokat, melyeket olyan férfiak, EU-képviselők, helyi perverzek és egyéb egzisztenciák lakják, akik a 200 eurós dugódíjat gond nélkül leperkálják. Aleksandra én vagyok - Bovarynéval is takarózhattak volna a szerzők, fesztiválesélyeiket semmivel sem rontották volna, de a filmnek van egy messze látóbb vonulata is, mely szerint Aleksandra mi vagyunk, ó te szegény Balkán, melynek fene se tudja, hol is a kapuja. Úgyhogy szinte freudi a szinopszis mellétrafálása, mert ez a szegény, érzéketlen, repedező sarkú leányzó voltaképpen egy felfutott szemű harisnyába csomagolt publicisztika arról, hogy milyen ez az életnek nevezett valami itt, minálunk, a kisebb mellékutakon. A csomagolás egyébként korrekt, megüti az uniós átlagot. Részleteiben ritka a hamisság, és a dugók közt még az a taxisszomorító káosz is szerepel, melyet Szlovénia EU-s elnöksége hozott a ljubljanai belvárosra.
