Mielőtt a tartalom elolvasása után arra a következtetésre jutnánk, hogy a Candy csak egy újabb drogfilm a sorban, meg kell jegyeznem, hogy Neil Armfield munkájában páratlanul keveri egy romantikus szerelmesfilm jegyeit a drogfilmes eszközökkel. Nyoma sincs a Trainspotting könnyedségének, a Kamera által homályosan beteges paranoiájának, vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban féktelen abszurditásának. Ha már mindenképp hasonlítani akarom valamihez, akkor legfőképp Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című munkája jut eszembe, hiszen hősei szintén hasonló korosztályból származnak, csakhogy az ausztrál Armfield nem olyan kegyetlen velük, mint amerikai kollégája.
Míg Arronofsky-nál még a Jared Leto és Jennifer Connelly is alárendelődik az anyagnak, addig Armfield filmjében egyedül a Heath Ledger és Abby Cornish közti szerelem az, ami erősebb még a drogoknál is.
A rendező nem sok időt fecsérel el a bevezetéssel, mivel egyből Daniel és Candy szerelmének közepén, a legboldogabb időszakukban találjuk magunkat. Nem tudjuk hogyan ismerkedtek össze, hogyan szövődött köztük a szerelem, pusztán csak azt érezzük, hogy a sors is egymásnak teremtette őket, bármilyen poklon kell is keresztülmenniük együtt.
Ezután a szokásos drogfilm-dramaturgiát kapjuk: szép lassan láthatjuk leépülésüket, emberi méltóságuk teljes feladását (a lány prostinak áll, a fiú lop...), majd Candy váratlan terhességének köszönhetően eldöntik, hogy felhagynak az anyagozással, ami persze nem könnyű, és ehhez az életszakaszhoz kötődik a film drámai csúcspontja is, amit azonban itt és most nem fogok elárulni.
Egy ehhez hasonló páros film esetén nagyon sok múlik a két főszereplő közti kapcsolaton. Ledger és Cornish között szerencsére működik a kémia (Hollywoodban ezt szokták mondani, ha a szereplők közt izzik a feszültség/vonzalom), és alakításukban apait-anyait beleadva igyekeznek a legtöbbet kihozni a drámai alaphelyzetből. Leépülésük látványa megdöbbentő, történetük fordulatai pedig egytől-egyig hitelesek, talán csak az aláfestő zene túlzott drámaisága nem hiányzott innen. A Candy legmeglepőbb része mégis a végkifejlete, ami egy drogfilm esetében könnyen eredményezhet erőltetett tragédiát, ám Armfield annyira finoman és érzékenyen fejezte be filmjét, hogy cseppnyi rossz szájíz nem marad bennünk.
A tavalyi Berlinale Arany Medvére-jelölt alkotása nagy késéssel futott csak be hozzánk, de megérte rá várni. Drogos alapmű ugyan nem válik majd belőle, de színészei, és remek forgatókönyve révén méltó a megkülönböztetett figyelemre.
