Charlie angyalai: Teljes gázzal. Ezzel a címmel látta el a hazai forgalmazó a sokatmondóan önmagát csak McG-nek nevező rendező második próbálkozását egy - annak idején kedvelt, de mai szemmel inkább megmosolyogtató - akciósorozat aktualizálására. Ha röviden jellemzem a dolgozatot, csak le kell rövidítenem az alcímet: ez bizony teljes gáz.
Erre az első futószalagválasz visszakézből érkezik, miszerint nem is a magamfajtának készítik az ilyen filmeket. Érdekes, azt hittem, ha három szemrevaló hollywoodi csaj akciózik, huszonéves hímként abszolút célcsoportnak érzem magam. Azok is vagyunk, ugyanis vagy a szőke, vagy a vörös, vagy a keleti szépség miatt úgyis beülünk a filmre. (Budapesten mintegy negyvenezer lelkes filmbarát váltott rá belépőt.)
Szóval a Charlie angyalai - állítólag - műfajt teremtett: bulifilm. Másként nem is illik belegondolni egy olyan munkába, amely messze maga mögött hagyva a szatíra íratlan szabályait, személyiség nélküli személyiségeket próbál konfliktushelyzetbe taszítani, hogy azt aztán később fizikai erőszakkal oldja meg. Ezt pedig még súlyosbítja a rendezőnek az az elmebajos gondolata, hogy a mozgókép jelrendszere, nyelve kimerül a videoklipek szabályainál. McG-nek minden bizonnyal katarzist okozott, hogy a filmtörténet legnagyobb szélhámosságaként úgy játszik a vizualitással (a film ugyanis nem a virtuális valóságban játszódik, mint a Mátrix), hogy annak semmilyen dramaturgiai, de hozzáteszem, akár látványbeli kapcsolata nincs azzal a művel, amely az ő neve alatt fut. Na, ezt hívják inkompetenciának.
