A címben szereplő háborút kétféleképpen lehet érteni. Vonatkozhat az Afganisztán és a Szovjetunió közt az 1980-as években zajlott háborúra, és utalhat Charlie Wilson (Tom Hanks) önmagával folytatott harcára is. Merthogy a filmben elég tisztességes jellemfejlődés tanúi lehetünk. Ez a kétfajta háború keresztezi egymást a valóságon alapuló történetben, és végül persze a címszereplő mindkettőt megnyeri.
Charlie Wilson kongresszusi képviselő, lubickol a földi örömökben. Imádja a nőket, megállás nélkül vedeli a whiskyt, illetve ha úgy jön ki a lépés, fel-feltol néhány csík kokaint. Közben a második texasi választókörzet ügyes-bajos dolgait intézi, ami azért a világmegváltással finoman szólva sem egyenértékű. Aztán, talán mert csömöre van a playboy-életviteltől, az Afganisztánban zajló háborúról szóló híradások hatására az amerikai katonák támogatását ötről tízmillió dollárra emeli. Ez kelti fel régi szeretőjének, Amerika hatodik leggazdagabb nőjének (Julia Roberts) a figyelmét, aki aztán befolyását kommunistagyűlöletének kiélésére kezdi kihasználni. Ráveszi régi barátját, utazzon el Afganisztánba. Az addigi örök aranyifjú, miután ellátogat egy menekülttáborba, ahol taposóaknák miatt csonka végtagú gyerekekkel, árvákkal találkozik, megváltozik a gondolkodása. Mindent megtesz, hogy az addigi nevetségesen alacsony, jelképes összeget magasabbra tornázza. Segítőtársa ebben a nyers stílusú CIA-ügynök.
Jó döntés volt a cselekmény egyenes vonalát megbontva a végső ünnepléssel kezdeni a filmet, így megfosztani a nézőt a leegyszerűsített megoldástól, a katarzistól. Ahogy az is rokonszenves, hogy a történet sikerei - mint a valóságban - a végén viszonylagossá válnak. Mint a filmben elhangzó zen buddhista példázatban, ahol minden negatív vagy pozitív esemény után a mester csak annyit mond: majd meglátjuk.
A három Oscar-díjas színész közül a két férfi brillírozása, a többnyire hatásos poénok, a tökéletes korhű jelmezek elviszik hátukon a filmet. Viszont történetesen éppen a Corvin moziban látni egy politikai szatírát, amely arról szól, hogy az amerikai kormány hogyan segíti egy kis ország szabadságharcát, a Szovjetunióval folytatott elkeseredett küzdelmét, finoman szólva is abszurd. Igaz, hogy pár évre rá a gonosz Oszamát keresve az amerikaiak szanaszét bombázták egész Afganisztánt. Talán erre értette a film végén Charlie Wilson, hogy "elkúrtuk".
