A Berlin Callingnál nehezen találhattak volna jellegtelenebb címet. Még nehezebben készíthettek volna semmitmondóbb plakátot - kopasz, napszemüveges dj, kék kórházi köntösben, csillogó diszkógömbön. Mégis...
Hannes Stöhr filmje éppanyira szórakoztató, mint az angol-kanadai Nesze neked Pete Tong!, és - főként a színészek (Lengyel Rita, Paul Kalkbrenner, Udo Kroschwald) játékának köszönhetően - képes már már olyan mélységeket feltárni, mint az 1975-ös Száll a kakuk fészkére.
Bár a történet itt ott slampos egy kicsit: a művész pokoljárása, saját poklának felfedezése az egyik legrégibb történet, amit a rendező pontról pontra követ, már-már a követési távolság betartása nélkül. Persze, ha nem lenne olyan jó film, eszem ágában se lenne fanyalogni.
Icke azaz Ickarus, tipikus berlini dj. Kicsit nyüzüge, hatalmas napszemüvegben, s hihetetlen mennyiségű, minden színű, formájú bogyót szed. Egyszercsak, ahogy neveből már sejthető volt, olyan közel ér a Naphoz, hogy megégeti magát: a napsugarak felolvasztják a visaszt, amivel alkalmi tollazatát összefogta, ő pedig a mélységbe zuhan.
A mélységet, ahová érkezett azonban sajátos öniróniájával vizsgálja. S ez az önirónia az, ami képessé teszi arra, hogy kilépjen abból az ördögi körből, ahová cinizmusa vezette. S ez az önirónia adja Hannes Stőhr filmjének ízét.
Önmagában már ennyi is elég lenne a szórakoztatáshoz. Ám a rendező hatalmas fekete, kicsit ovális napszemüveget ad nézője kezébe is: felcseréli a komolyt és a komolytalant. Így lopja vissza pokoljárás-története hitelességét. Így érezzük, jóval a film után, a de profundis kiáltás utórezgéseit.
Remek film.
