Az izraeli filmesek egy ideje rájöttek, hogy van élet az izraeli-palesztin konfliktuson túl is; talán ők is kezdtek belefáradni a témába, akárcsak nézőik. Mindenkinek jobb így: annak a kevés filmnek, ami eljut Magyarországra, nem elhanyagolható hányada meglehetősen jónak mondható - pláne, amelyek kerülik a mondott témát. Eran Riklis azonban egyike a makacs aktivistáknak: ő még mindig úgy hiszi, a film akkor jó, ha magán hordozza egy dühödt politikai kiáltvány összes ismert jelét. Hinni persze hiheti, csak bizonyítani nem sikerül neki sehogy sem.
A Citromfa főszereplője Egyszerű Arab Özvegy, aki a Nyugati Part határán éldegél, kedves kis citromfa-ültetvénye mellett. Hiszik vagy sem, az ültetvény a mindene, és mióta az eszét tudja, ápolgatja a fákat, na meg persze már csak ez maradt neki satöbbi. Hogy, hogy nem, a kerítés másik oldalára költözik az araboktól egyébként meglehetősen tartó izraeli védelmi miniszter, és a mocsok rögvest ki is vágatná a szerencsétlen, ártatlan fácskákat, az általuk hordozott minden mély értelmű metaforával együtt. Meg ne kérdezzék, hogy ha az erdőcske akkora veszélyt jelent a benne esetleg megbúvó terroristák miatt, akkor miért épp ide kellett költözni. Főleg, ha citromfák nélkül is potenciális terroristának tekintünk minden arabot - a politikai pamflet legtöbbször csak addig hatásos, amíg az ember nem kérdez vissza.
Dőlnek a klisék dögivel, az egyszerű asszony küzdelme a legfelsőbb bíróságon című fejezettől egészen a tahó izraeliek citromot lopnak az egyszerű asszonytól címűig. Amikor elfogynak, véget ér a film is.
