zene: Tom Tykwer, Johnny Klimek, Reinhold Heil
vezényel: Gene Pritsker
kiadás éve: 2012
kiadó: WaterTower Music
játékidő: 77:35

A Mátrix-trilógiát is jegyző, ezúttal Tom Tykwerrel kiegészült Wachowski testvérek "Felhőatlasz"-a David Mitchell bestsellere alapján készült. A szerteágazó, egymáshoz nem szájbarágósan kapcsolódó, évszázadokon átívelő történetekből álló kötet mozgóképes formába ültetése épp az előbb említettek miatt tűnt megvalósíthatatlan feladatnak, de a trió végül megoldotta a lehetetlent. Ehhez olyan neveket vetettek be (a teljesség igénye nélkül: Tom Hanks, Halle Berry, Jim Broadbent, Hugh Grant, Susan Sarandon, Hugo Weaving, Jim Sturgess), akik elmaszkírozva rengeteg szerepben feltűnnek a közel három óra során, ami elméletben nagyszerű ötlet, mert a látszatra különálló epizódok így könnyebben eggyé kovácsolódnak. Minden értéke ellenére azonban a film épp a maszkok kérdésében vizsgázik felemásan.

Az biztos, hogy Tom Hanks alakítása mellett az átalakításába sem lehet belekötni: legyen szó pénzéhes orvosról vagy íróként tehetségtelen, de annál forrófejűbb bűnözőről, szétszabdalt arcú matuzsálemről vagy sunyi recepciósról, e karakterek bőrébe bújva nemcsak felismerhetetlen, de a maszkok is briliánsak. Ám a többi szereplő esetében már nem mindig meggyőző az eredmény (ilyen például James D'Arcy idősként, Halle Berry hermafrodita orvosféleként, valamint a mozi végén lévő szcénában), sőt néhol kifejezetten katasztrofális (Hugh Grant öregemberként, Ben Whishaw a feleségeként). A könyörtelen főnővérként(!) is tiszteletét tevő Hugo Weaving maszkja kapcsán viszont már egyenesen igénytelenséget érzékelni: mivel a drabális Ursula-külső leginkább egy bizarr arcú transzvesztitát idéz, egy ideig eltartott, mire biztos lettem benne, hogy Weaving nőt játszik, s nem egy annak öltözött férfit. Talán túlzás e problémának egy teljes bekezdést szentelni, ám a történetek közti kapcsot épp a sok szerepben feltűnő színészek jelentik, ezért amikor egy-egy természetellenes fejű szereplő érkezik a képbe, nagy erőfeszítésünkbe kerül elvonatkoztatni attól, hogy kreációk. A nézők maszkokkal való megsorozása többször is öncélúságot, valamiféle rekordállítási célt sugall: minél több közreműködő öltsön minél több alternatív formát, a megvalósítás minősége szinte lényegtelen. Annyi remek maszkmesteri teljesítménynek voltunk tanúi már az elmúlt évtizedekben, 2012-ben járva így többre lenne szükség annál, mint amilyet egy primitívebb Eddie Murphy-vígjátékban szoktunk meg - ez pláne amiatt helytálló, mert az aktorok újradizájnolása az esetek mintegy felében azért hihető eredménnyel járt.

Sejtettem, hogy megosztó mozival lesz dolgom, és látom a hibáit is, de annak ellenére tartom igazán jól sikerültnek, hogy katarzis tekintetében nem érzem tökéletesnek ennyi érdekes szál lezárását, és elgondolkodásra ösztönző mondanivalóra sem bukkantam benne. Azonban rendkívüli módon értékelem (ha pontoznom kéne, a "Felhőatlasz" filmként ugyanannyit kapna, mint zenéje), hogy egy alapvetően intelligens, a jórészt drámai események fej fej mellett haladását, az aktuális történések egymásra rímelését és folytonosságát ennyire mesteri módon összefésülő, folyamatos figyelmet igénylő mozi született meg. És ahogy már annyiszor történt, ezúttal is plusz értéknek tekinthető a hozzá megszületett zene.

Nem a legszokványosabb, ha egy mozgókép rendezője műve score-jáért is felel, elvégre a direktori pozíció épp elég feladatot ró egy alkotóra. E témában mindenkinek John Carpenter ugrott be sokáig elsőként és utolsóként is, manapság már inkább Clint Eastwood, ínyenceknek esetleg Mike Figgis, a plusz melót bevállalókat inverz módon pedig John Ottman képviseli, aki zeneszerzőként és vágóként halmozott állást például a "Közönséges bűnözők"-nél meg az "X-Men 2."-nél. A "Felhőatlasz" egyik komponistája Tom Tykwer lett, és e pozícióban is harmadmagával dolgozott Johnny Klimek és Reinhold Heil társaságában, akikkel egykor Pale 3 néven is zenélt - a formáció mellesleg Wachowskiék "Mátrix - Forradalmak" című mozija soundtrackjén is felbukkan az "In My Head" elnevezésű elektro-indusztriál zúzással). Tykwer mindig is belefolyt saját vállalkozásai muzsikájának elkészítésébe, s majdnem pályája legelejétől kezdve (egészen pontosan az 1997-es "Téli alvók" óta) két honfitársával közösen teszi ezt. Heil és Klimek esetében is ugyanolyan gyümölcsöző együttműködésről beszélhetünk, mint ami annak idején John Powell és Harry Gregson-Williams között is kialakult néhány évre, csak épp a német komponistákat egyáltalán nem foglalkoztatja a különutasság. Amivel nincs is semmi baj, hiszen ennek köszönhetjük például a "Sötétkamra" borongós zenéjét is. Hármasban a 2006-os "Parfüm - Egy gyilkos történeté"-vel dobtak zeneileg is jókorát, amely mellé teljesen egyenértékűként lehet odaállítani a "Felhőatlasz" dallamait. Sőt.

Így, hogy a direktor maga is egy lett a komponisták közül, talán könnyebben megszülethetett e mű, elvégre hármójuk közül Tykwer láthatta át legjobban az egész koncepciót. Az előttük álló legnagyobb kihívás talán az volt, hogy miképpen lehet összekötni a történeteket a dallamok nyelvén is úgy, hogy a szimfonikus zenekarral előadott eredmény ne torkolljon káoszba. Mivel a sztori szerint egy zenemű születésének is szem- és fültanúi vagyunk, e darab képezi az egyik sarkalatos pontot. A filmben is elhangzó "Felhőatlasz szextett" egy elégikus, őszies hangulatú, komolyzenei ihletésű darab lett - apró érdekesség, hogy a mozi annyi szálon, szám szerint haton fut, ahány fős zenekarra szokás egy szextettet komponálni. Ezt a "The Cloud Atlas Sextet for Orchestra" című track prezentálja számunkra teljes egészében, egy diszkrétebb verzióban pedig a "Temple of Sacrifice" képében csendül fel. Ebbe a klasszikusabb stílusba tartozik még a zongorát főszereplőnek állító, játékos "Travel to Edinburgh" is.

Első hallgatásra minden bizonnyal az izgalmasan, több rétegből, dúdoló kórus segítségével felépülő érzelmi hullámvasút, a "Somni-451 Meets Change" lesz az, amelyre a hallgatók többsége rögtön felkapja a fejét, hiszen ekkor kisebbfajta csoda történik. Olyan, ami csak a legerősebb szerzemények esetében: a hallgatnivaló egyszerűen beszippantja a befogadót. Innentől viszont záporoznak a súlyosabbnál súlyosabb szerzemények: a lendületes "Won't Let Go", a "The Escape" című feszült hangorkán, a szinte földöntúli módon dúdoló kórussal nagyot ütő "New Direction" és a "Sonmi's Discovery", netán a "Kesselring", amely arra jó példa, hogy egy kész téma mennyire más módon is visszatérhet. Egyfajta keretbe fogja a filmet és a zenei anyagot a nyitó "Prelude - The Atlas March" szomorkás, szívbemarkoló zongoratémája, illetve variációi. Ezt a jellegzetes, fülbemászó momentumot az "All Boundaries Are Conventions"-ben is viszonthallhatjuk, s e téma az egyenesen himnusszerű "Cloud Atlas Finale" után egy nyolcperces, mindent összegző mesterműbe, a "Cloud Atlas End Title"-be fut.
Az album ugyan egységes képet mutat, de ezen belül sokszor különleges stílusparádéba is belefuthatunk, hiszen a fajsúlyos motívumok mellett akadnak a fő vonaltól némileg eltérő darabok is: ilyen a "Papa Song", egy modern ütemekkel dúsított ambient (a score egészében mindvégig finoman adagolt elektronikus kiegészítések itt tűnnek fel leginkább); a klezmeres "Cavendish in Distress", amely - címe ellenére - egy könnyebb, vijjogó klarinétot is bevető másfél perc (társdarabja az "Adieu"), s ne feledkezzünk meg a talán legszínesebb track, a "Chasing Luisa Rey" említéséről sem, mely horrorisztikus nyitánnyal indul, majd egy forgó, ám egyre lassuló kerékre emlékeztető megoldást vet be, utána dinamikus akcióstílusra vált, végül váratlanul a hetvenes-nyolcvanas évek jazzes krimizenéinek világába juthatunk el általa.

Lezárásként még megemlíteném a gyönyörű "Death is Only Door"-t, amely egyfelől már címében is kiválóan illeszkedne "A forrás" Clint Mansell jegyezte univerzumába, másfelől - több másik mellett - szintén egy olyan téma lett, hogy bármely komponista büszke lenne arra, ha élete fő műveként hivatkozhatna rá. És ezzel fel is vezettem a konklúziót, miszerint a "Felhőatlasz" score-ja nemcsak azért az év egyik legtökéletesebbje, mert elképesztően összetett hangszerelésű, a kiszámíthatóságtól a lehető legmesszebb álló mű, amely önmagában is kétségtelenül megállja helyét, hanem mert nem gyakori az sem, amikor egy ennyire igényes, témagazdag és a jelenetek alá tökéletesen illő, azokhoz rengeteget hozzátevő zene születik meg. A jelenleg a 2012-es "best of" listám negyedik helyén álló mű akkor kerül a helyére, amikor megtekintjük azt, amihez készült, hiszen a szerzeményekbe jobban belemélyedve, a komponisták szándékát talán át is látva, felfedezhetünk olyan értéket is, mely felületes hallgatással nem feltétlenül érzékelhető.