Azoknak, akik még dobáltak fémpénzeket játéktermi masinákba. Azoknak, akiknek a 8-bit nem a retrohullám egy újabb trend-mániáját, hanem az egykori legszebb grafikai megvalósítást jelentette. És főleg azoknak, akik bele tudtak feledkezni egy játékba; akik körül megállt az idő, amikor a 'Start Game'-et megnyomták.

A Rontó Ralph a legszebb nosztalgiafilm a Toy Story 3 óta, még ha távol is esik a pixari tökéletességtől. Ez is a bennünk élő gyereket szólítja meg, és ugyan a manapság sikeres animációs filmekhez méltóan egyszerre indítja be kicsi és nagy fantáziáját egyaránt, csak az arcade-történelem Dicsőség Csarnokának ismeretében lehet igazán értékelni. A Toy Story-trilógiához hasonlatosan most is az Ember vizsla tekintetétől távol önálló életet élő játékszerekről van szó, a Shrek óta datált CG-filmek egyik sokat használt protagonista tükrén keresztül: a L’ecsó, a Szörnyek az űrlények ellen, a Megaagy és a Gru után itt is egy változásra, váltásra vágyó rosszfiún van a hangsúly. Rontó Ralph a Fix-It Felix Jr. nevezetű program rombolásért felelős karaktere, de mivel nem ő a főhős, rendre kudarcra és kiközösítésre van kárhoztatva. Az összes babérkoszorú a serény kis címszereplő fején díszeleg, míg melák rontópálunk a közeli szemétdombon kénytelen tengetni magányos napjait. Mikor besokall, játékprogramokon átívelő útra kel, hogy megszerezze a közönségkedvenc hősöknek járó aranymedált, no és kis közössége megbecsülését.

Nem túlzok, ha azt állítom: a Rontó Ralph remek expozíciója könnyedén a Roger nyúl a pácban arcade-variánsaként működik. Alig győzzük kapkodni a fejünket a nagy műgonddal kivitelezett környezeten, amelyet számtalan emlékezetes alak népesít be Q*berttől kezdve a Street Fighter nehézfiúin és Pac-Manen keresztül egészen a Sonicból vagy a Dig Dugból ismerős figurákig. Az anonim alkoholistákéhoz hasonló rosszfiú-gyűlés, a záróra után lantjukat letevő pixelfigurák, az érdeklődés híján munkanélküliséggel sújtott arcade szereplők egytől-egyig telibe találnak, a film első harmadában csak úgy tobzódnak az olyan nagyszerű momentumok, amelyekről lemarad az, aki rosszkor pislog. Ralph saját világában még 8-bites szabályok uralkodnak, amit a készítők nem csak a karakterek darabos, és emiatt meglehetősen anakronisztikus mozgására, hanem a nosztalgikus hangkulisszára is kiterjesztettek – ez a fajta formai kettősség a film egyik legfőbb ütőkártyája. Ralph játékprogramokon keresztül ívelő kalandja aztán a be nem váltott ígéretek miatt sajnos hagy némi kívánnivalót maga után.

Meglehet, hogy mindezt a kritikus mohóságának számlájára kell írni, de a Rontó Ralph nem láttat eleget a fantasztikusan felvázolt univerzumból! Narratívája mindössze két játékkal "arrébb" leragad, majd köztük ingázik, és innentől kezdve a kitaszítottak kissé sablonszerű történetévé válik. (Tudniillik Ralph rátalál lelki társára, a kódhibás Penelopéra.) Nem állítom, hogy a film ekkor már híján van nagyszerű ötleteknek, Felix Jr. önjavításán, a Cukorláz egyes karakterein, továbbá a bennfentes, a médium letűnt korára utaló poénokon ("Mikor lettek ilyen erőszakosak a játékok?!" – kérdezi Ralph, amikor egy sci-fi-akció kellős közepébe csöppen) sokat lehet derülni, a két renitens, Ralph és Penelope közti humor és érzelmi dinamika is kellemesen működik, a felszín alatt felvetett, komolyabb kérdéseken (a technikai paradigmaváltás áldozatai – lásd a fenti képen –, a crossoverek sikere, egyéni forráskód mint az életképesség záloga) pedig még töprengeni is lehet, az egész mégis folytatásért kiált. Folytatásért, melyben még jobban alámerülhetünk ebben a varázslatos világban, ahol már az átlagos animációs filmhez mérten nem kell ennyire sulykolni, hogy az egyéniség fontos dolog, azonban mégis a minket körül vevő közösség határoz meg minket. Félreértés azonban ne essék, szó sincs keserű fanyalgásról: ha már arcade, a Rontó Ralph egy olyan játékhoz hasonlítható, amely az első menetben ügyesen kelti fel a játékos érdeklődését, aki eztán örömmel hajigál még több érmét a masinába. És ez csakis a legjobb játéktermi szenzációkról volt elmondható.

Kísérőfilm: Disney-alkotások esetében 1990 óta először a Rontó Ralph egy különálló rövidfilm kíséretében érkezik a mozikba (ha már a cég 2006-ban magába olvasztotta a Pixart, akiknél ez amúgy is régi szokás). A Paperman szívmelengető kis opus, mely a "fiú találkozik a lánnyal" történetsémát ülteti a Mad Men-éra felhőkarcolókkal teli New Yorkjába. A fekete-fehér kézzel rajzolt animációt és a 3D-s CG-animációt összeházasító darab dialógusmentesen regél egy szárba szökkenni igyekvő nagyvárosi kapcsolat nehézségeiről. Christophe Beck gyönyörű zenéje minden szónál többet mesél, miközben – némileg a Rontó Ralph anakronisztikus kettősségét megelőlegezve – az echte Disney-figurák és a digitális díszletek csodálatos, eszképista szimbiózisban egyesülnek.