Francis Ford Coppola visszatért. A 2007-es Youth Without Youth-ot nem számítva tizenhárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendezőzseni valami olyat alkosson, amiről ismét beszélhetnek az emberek. A Tetro pedig kétségkívül az a film, amiről muszáj beszélni.
Öt Oscar díjjal és megannyi filmremekkel a háta mögött Francis Ford Coppola igazán megengedhette magának, hogy saját költségén végre egy olyan filmet készítsen, ami a forgatókönyv első szavától a film utolsó képkockáig száz százalékig a sajátja. Egy ilyen rendezőzseninél azonban mind a közönség, mind pedig a kritikusok hajlamosak minden új mozit az előző sikerek nagyságához mérni, az ilyenfajta összehasonlítgatások pedig sokat csorbíthatnak egy adott film hírnevén. Ez a hasonlítgatás a Tetro esetében annyiban jogos, hogy a hosszú szünet után Coppola ismételten megcsillant valamit mindabból a tehetségéből, ami csak úgy sugárzott a hetvenes-nyolcvanas évekbeli filmjeiből.
Legújabb alkotása egy olasz testvérpár történetét meséli el: a 17 éves Bennie Buenos Airesbe érkezik, hogy megkeresse bátyját, Tetrot, a kiégett költőt, aki még évekkel ezelőtt szökött meg otthonról. Habár a vibrálását végig a levegőben érezzük, végül egy befejezetlen színdarab derít fényt arra a sötét családi titokra, ami választ adhat közös múltjuk megannyi megválaszolatlan kérdésére.
A Tetro egy ízig-vérig Coppola-film, ami nem rest megidézni olyan korábbi alkotásokat, mint a Rablóhal (lásd testvérpár szerepeltetése), vagy éppen A keresztapa (olasz család Amerikában, igaz, most délen); a Tetrót mindvégig szervező flashback-szerkezet pedig szinte nyílt párbeszéd a maffiatrilógia középső részével. Már ezek a finom kis utalások is kiemelik a film személyes hangvételét, amit a rendező többször is hangsúlyozott már korábbi interjúiban, mindezt pedig tovább erősítik az olyan önéletrajzi elemek, mint például a Coppola édesapjához hasonlóan karmester apa szerepeltetése. Bár így elsőre furcsának tűnhet, a fekete-fehér színvilág csak tovább fokozza ezt a bensőségességet, mindemellett pedig a film művész-jellegét is megalapozza. Ha pedig már a képi világnál tartunk, hiba lenne említés nélkül elmenni Mihai Malaimare operatőri munkássága mellett, akinek minden képe valóságos remekmű, mind kompozíciós, mind pedig technikai szempontból. Az erős képi világot pedig csak tovább erősíti Coppolának az a húzása, hogy a hagyományos flashbackhez képest csavart egyet a színvilágon, így a jelen helyett a múlt képei válnak a harsány színek hordózóivá.
Azoknak tehát, akik már régóta ki voltak éhezve egy újabb Coppola-filmre és már kiheverték a Yout Without Youth okozta csalódást itt a remek alkalom, hogy birtokba vegyék a mozik nézőtereit, bónuszként pedig még Vincent Gallo és Alden Ehrenreich remekbeszabott alakításait is megcsodálhatják. Ugyan lehet, sőt, biztos, hogy fognak találni hibákat a filmben, mert vannak neki, de az összhatás és a felfedezés, hogy a rendezőzseni még mindig velünk van, megfelelő ellensúlyozásnak ígérkezik.
