Csak a gólpassz!

Az élet egy focimeccs. Nem mindegy, kinél van a labda, ahogy az sem, ki kapja.

Mike Leigh, és tavalyi instant klasszikusa, a Hajrá, boldogság! után, a Ken Loach-féle Barátom Ericen van a sor, hogy a britek '50-es évekből eredő kitchen sink realizmusát jó nagy adag szubjektivitásban fürössze meg, hogy elemelhesse történetét a brit téglaházak előtti poros aszfaltról. A filmek főszereplői sérült emberek, akik sajátos önvédelmi mechanizmussal reagálnak az őket érő sérelmekre: míg a Hajrá, boldogság! Poppy-ja már-már infantilizmusba hajló optimizmussal szemlélte maga körül a dolgokat, az Ultrapozitív Világnézet nevű burokkal körbevonva magát, a Barátom Eric Eric Bishopja mellé nem más, mint a legendás focista, Eric Cantona szegődik őrangyalul - persze csak a képzeletében.

A postai dolgozó Eric (Steve Evets hiteles és manírtalan szerepformálása) egymaga neveli két tinédzserkorú mostohafiát egy falatnyi garzonban, miután börtönviselt élettársa nem bukkant fel a szabadulása után. A srácok nem tisztelik, ki nem állhatják. Neje, Lily (Stephanie Bishop), már rég elhagyta, a férfi pedig az újratalálkozás gondolatától is rosszul lesz, közös lányuk azonban újra összehozza őket. Eric képtelen elmenni az első találkára, kétségbeesésében öngyilkosságra szánja el magát. A kísérlet sikertelen, Eric kórházba, majd hazakerül, ahol felbukkan Cantona és elkezdi a helyes út felé terelgetni az eltévelyedett férfit.

A németeknek nincs humorérzékük, az olaszoknak be nem áll a szájuk, a spanyolok nagyszerű szeretők, a franciák rühellik a külföldieket (legalábbis azokat, akik egyáltalán nem beszélnek franciául), az angolok pedig imádják a focit ? Loachnak ezt a hatalmas sztereotípiát sikerült többletértelemmel felruháznia. A sport, ami a szigetországban gyakorlatilag élet-halál kérdést jelent (ld. a szurkoló-hordákat középpontjukba állító brit alkotásokat, a?95-ös Személyazonosságot, a 2004-es Futball faktort vagy a 2005-ös Huligánokat), így egy terápia eszközévé válik, amely terápia még egy humoros jelenetben, konkrétan is exponálódik. A ?priváttréning? folyamán Eric megtanulja, hogy jobb másokkal megosztani a problémáinkat, mintsem hogy magunkban rágódjunk az élet nagy gondjain. A csapatjáték a fontos. Cantona nagyszerű, egy csipetnyi konyhafilozófiával és egy csipetnyi focival megspékelt jeleneteken keresztül kalauzolja a boldogabb élet felé Ericet. Cantona futballista imidzsére is jellemző volt a színjátszás, nem csodálkoznék, ha Loach opusa után megrohamoznák szerepajánlatokkal. Nagyszerű jelenség, buddhai nyugalmával igazi mentorfigura, olyan, mint amilyeneket Liam Neeson szokott alakítani párezer kilométerrel (na jó, mérfölddel) arrébb. Csak francia.

A Barátom Ericnek továbbá van egy erőteljes bűnügyi szála, Ericnek ugyanis az egyik mostohafiát sakkban tartó helyi kiskirállyal is meg kell birkóznia. Az Internetes videómegosztók itt is legalább akkora szerephez jutnak, mint a Michael Caine Gran Torinójaként is aposztrofálható, szintén angol Harry Brown-ban (előzetes errefelé), ám míg ott inkább a magányos bosszúállásra helyeződik a hangsúly, Eric hárombusznyi cimboráját hívja segítségül. A Barátom Eric felemelő fináléjában több tucatnyi, Eric Cantona-maszkot viselő drukker tanítja móresre a wannabe kisgengsztereket, miután Cantonának végre sikerült megfelelő mennyiségű bátorságot öntenie Ericbe, aki szépen fokozatosan előbb volt nejét szerzi vissza, majd mostohafiai tiszteletét.

Loach filmjében megtalálunk mindent, ami egy szívszorítóan rögközeli brit drámához, és egy felemelő, komikus fejlődéstörténethez kell. A két megközelítés meccse döntetlenre végződött, senki sem akart csak gólt rúgni. Elvégre Cantona is egy gólpasszt őriz a szíve fölött.