A Testvérek című film alkotói akkor sem értik meg saját-, családi-, háborús- és amerikai problémáikat, ha előtte a dánok rendesen elmagyarázzák és kiszínezik nekik.
Van egy szép, mottóként is használható idézet a film végén: Csak a halottak látták a háború végét. Mondjuk szép mondatért ritkán érdemes filmet nézni, de a dán filmből reciklált Testvérek sajnos addig egyszerűsített, hogy minden izgalmas feszültséget kisatíroztak a filmből. Pedig Jim Sheridan rendezőre az érzéketlenség nem jellemző, bizonyította az Apám nevében és a Bal lábam című filmekkel (ide írjam a 50 Cent-filmet is?).
Két testvér, tűz és víz, Káin és Ábel, Tobey Maguire (Sam) és Jake Gyllenhaal (Tommy) élnek egy amerikai városban tengerészgyalogos apuka elnyomásában, és amikor az egyik fiú, Tommy visszatér a börtönből, a másik az afganisztáni frontra megy két lányát és Natalie Portmant otthon hagyva. Megfelelően dramatizált helyzet, de pluszban a Pókemberként is jól teljesítő Tobey Maguire-t gyorsan legyilkolják Afganisztánban, tehát ő látta a háború végét, így a család berendezkedik az apa nélküli életre, egy nagy üres hely jelzi mindig a hiányát.
A Testvérek rendezője vacillált, hogy mi legyen az úgynevezett mondanivalója a filmjének, így előbb a családról és az otthonról, majd az amerikai katonáról is egy saját kis filmbe kezdett. A Sam helyére beálló rosszfiút alakító Jake Gyllenhaal képviseli az ellenállót, akinek nagy szíve van, mert segít a családnak, sőt még az anyához is közel kerül. De közben Samet Afganisztánban Oszama-szerű alakok szívatják, hogy ezzel próbáljanak zavarba hozni minket, akik mindkét szálat látják, így akár még ítélkezhetünk is. A két testvérnek megvannak a saját döntési helyzetei, amikhez nem nagyon vezet Nagy Kérdésekkel kikövezett El Camino. Ha tehetik, nézzék meg a Testvérek dán eredetijét a Susanne Bier rendezte Testvéred feleségét, amiben van érzelem és konfliktus, valamint két remek színész, Ulrich Thomsen és Nikolaj Lie Kaas.
A film három főszereplőjének saját drámái egy-egy egész estés filmet is kitennének. Az elképesztően semmilyen, háborús özvegyként szerepét kereső Natalie Portman ott marad a két lányával, amikor a sablonkaraktert hozó Jake Gyllenhaal megjavulva egyre figyelmesebb, gondoskodóbb és kedvesebb lesz. Ott van két hatalmas probléma, a gyomor mélyére elnyelt érzelmek, az önkéntelen vonzódás, de Jim Sheridan nem megy a mélyére, nem boncolgatja, elég ha látjuk, hogy csalfa módon elcsattan egy csók meg egy sokat eláruló mosoly.
Samet halottnak hiszik, de igazi élőhalottként visszatér, George A. Romero talán soha nem találhatott volna jobb zombit nála, és itt térnénk vissza az idézethez, hogy a háború után az élő is halott, amit már oly sokszor ábrázolt az amerikai filmtörténelem. Tobey Maguire-t Aranyglóbuszra jelölték a szerepért, és végre pontosan meg lehet mondani, miért. Az inasra fogyásért és az emiatt kidülledt őrült tekintetért. Ezzel a két színészi tulajdonságával mondjuk kollégái jelentős részét leveri, de hiába ment el kemény katonaként és tért vissza a háború és gyilkosság traumájával, a rendező számára így sem volt elég érdekes karakterváltozás ahhoz, hogy foglalkozzon is vele. Hazatérésének ezernyi kérdését olyan sokat eláruló jelentben dolgozza fel, mint borotválkozás tükör előtt, családi vacsora. A vietnámi háború óta zajlik a traumák feldolgozása a filmművészetben, legutóbb A bombák földjén foglalkozott a témával. A Testvérek egyébként Kathryn Bigelow filmjének másik oldalát ábrázolja: mi történik akkor, ha a férj háborúfüggő, és minden érték a harctéren keletkezik.
A Testvérek mehet az elrontott filmek zsákjába, az alkotók meg sajnálhatják, hogy nem csináltak egy szép, intim kamaradrámát, de remélem, megnézték Susanne Bier filmjét, és most kicsit fáj nekik önnön tehetségtelenségük és érzéketlenségük.
