1968 a magyar filmművészetben - egyebek mellett - két színész (pontosabban egy színész és egy táncdalénekesnő) nagy éve volt. Balázsovits Lajos vörös inge a Fényes szelekből (Jancsó Miklós) máig átvirít a történelmen, s az is fennmarad nyilván még sokáig, ahogy az egészen és merészen énfilmre csinált Feldobott kőben (Sára Sándor) az alkotó önszemélyét adja. Ám mindkét mű már akkor is "történelmi" munkának számított; az ötvenes években játszódtak. Ellenben azok, amikben Kovács Kati játszott ugyanekkor (Eltávozott nap - Mészáros Márta; Fejlövés - Bacsó Péter), kifejezetten helyi idejű darabok voltak. De vajon jól megnéztük-e, hogy milyen szögben tűzött be a nap a parasztház tornácára, ahol a Pestre felszakadt nő, Kovács Kati (az anyján át) önmagát kereste az Eltávozott napban? Esetleg elő tudjuk-e hívni a memóriánk valamelyik lebontásra váró raktárhelyiségéből, hogy valamennyire ugyanez ugyanebben az évben megtörtént egy másik vásznon is? Kovács Kati kilépett a fővárosi munkahelyéről, s lement vidékre a szüleihez, de nem jött be a dolog, így összeállt az autólopásba keveredett Horváth Károllyal (később Charlie) és egy másik hasonfirmával (Miller József), hogy akkor legyenek öngyilkosok. A Fejlövés még igaz történet alapján is született - rendészeti propagandamunkának.
S az emberek még hagyján, de emlékszünk-e Gyenge Árpád télikabátjára, Madaras József sáljára (pedig akkoriban mindenki olyat hordott) vagy Ruttkay Éva helyre kis kucsmájára A hamis Izabellából (Bácskai Lauró István)? A Volga típusú személygépkocsira, ami a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (Gazdag Gyula) kockáin követte Schirilla Györgyöt? És a balatoni sztriptízbárra, ahol Abody Béla konferált és hajigálta ki a szocialista valutákkal fizető kuncsaftokat A veréb is madárban (Hintsch György)?
Hát, van egy olyan érzésem, hogy - pláne, ha a saját tapasztalataink e negyven év alatt szétkoptak, vagy ha születési okokból nincsenek is - lassan nem lesz ártalmunkra előbányászni őket. Akár újranézni a mondott korszak mozijait - minden korokét, 1968 csak a Mrs. Ratcliffe forradalmáról jutott az eszembe. Mert az épp akkor játszódik.
És "igaz történet" alapján íródott fekete komédia (inkább szürke). Vidéki, ám ígéretes angol família: apuka tanárember, a mama full-time housewife, két lánygyerek, az egyik vad tini, a másik stréber kiskamasz, plusz még egy teszetosza sógor apai ágról. A papa (és a kisebbik, tízévesforma lánya) derék és roppant elvhű kommunista, Leninnel kelnek, fekszenek, napjukat a Szovjetunió dicséretének és egyéb nyalánkságoknak szentelik - boldogan. De már az elején beüt az ötös találat, a nagy lehetőség (kihívás) képében: lehet menni az NDK-ba angoltanárnak! Fel hát, a jó Moszkvicsunkra (szovjet személygépkocsi), s felégetünk minden hidat, megérkezvén még az útlevelünket is.
E ponton már kénytelenek vagyunk az emlékezet kínjait materiális mezőkre egyengetni. Az a baja a csinos Moszkvicsnak, hogy az európai oldalon van a kormánya. Belátom, nem túl lélekemelő mulatság utánanézni, de "történelmi" tény, büszke filmhíradók is harsogták, pont abból a típusból készült "angolkormányos" is, érthetően brit exportra. Így ez persze csak szőrszálhasogatás, s avval sem nagyon pepecselnénk, hogy ez az "igaz történet" mennyire valóságos, hisz az alkotók azonnal világossá tették komoly komédiai szándékaikat, mondván, van ez a sztorink, NDK-ba mennek az angol kispolgárok 1968-ban, s ez már önmagában is elég abszurd ahhoz, hogy megérjen egy kísérletet, mégis, mit lehet kihozni belőle röhögésben (meg tán borzongásban).
Jelentem, a röhögésből szinte semmi nem lett, noha a törekvést szinte vágni lehet, a borzongásból nekünk (ki tudja, mi kell egy angolnak?) jó, ha egy "nahát, nahát"-ra futja. De vajon mi a bánatért?
Elsősorban a munkadarab végtelen viseltes volta miatt, egy agyonhasznált rongyszőnyegekből applikált újabb rongyszőnyeghez van szerencsénk ugyanis. Valamihez, ami eleve viseltesnek született. S ez, ha belegondolunk, elég rossz hír, fene baljós előjel a játékfilm mint üzenetközvetítő szempontjából. Mert teljesen mindegy, hogy a rendező, Bille Eltringham milyen korú, s hogy hány éves volt 1968-ban (gyaníthatóan kevés vagy semennyi persze), a lényeg, hogy roppant szorgalmas dolgozó. 1968-as, NDK-ban játszódó fekete komédiájához eminensen végignézte A tanútól kezdve az összes német "áttörünk a falon vagy a vasfüggönyön" tárgyban fogant mozgóképes felszólamlást. Így igyekezett a végére járni, hogyan látták az akkori dolgokat a helyi (mozis) erők. Magyarországon forgatván szerintem még arra is volt energiája, hogy felkeresse a Szoborparkot. Ám ez iszonyúan karcsú.
Eltringham esete tipikusan azt példázza, hogy mennyit ér a "filmes műveltség", és mennyit ér a turisztikai szintű helyismeret - noha nyilván van olyan (bő) csoportozata a célközönségnek, amelyik ennyivel sem bír. Na és? Attól nem lesz több vicces szituáció a filmben, ha csak a magyar közönség vihog azon, ahogy a kiglancolt óbudai Fő tér koszlott endékás helyszínként jelenik meg. Rendben, rajtunk kívül mindenkinek oké ez, de az viszont vélhetően senkinek, ha a jaj, de drámainak szánt Áttörés a szögesdróton Wartburggal c. műsorszám egy vidéki autós cirkuszban is inkább a röhögős számok közé tartozna. Persze kit érdekel, hogy nézett ki pofára Walter Ulbricht, de itt miért úgy, mint Lenin? S aki egyszer is próbálkozott mondjuk a friedrichstrasse-i áteresztőnél, gondolom, máig sincsen egészen meggyőződve arról, hogy valóban ennyire röhögősek voltak az endékás határőrök.
Felhozhatnánk persze a "filmes műveltség" védelmében, hogy az ilyesmi filmekhez, mint ez is, inkább a Metropolist meg az Amarcordot és az összes klasszikust kell megnézni (végtére véges halmaz), s csak ha azokkal végeztünk, jöhetnek a tárgyba vágó dolgozatok, de gondolat nélkül akkor sem jutnánk messzire. Az ugyanis, hogy "a kommunizmus Kelet-Európában kellemetlen volt, de vicces" egyszerűen nem közlés. Még tévedésnek vagy hazugságnak is kevés.
