A második részek és könyv-adaptációk kegyetlen tanulságai - miszerint mindig az első a legjobb, és a vásznon lehetetlen több száz oldalnyi akciót hozni - a Stieg Larsson-trilógia várva várt utolsó részében is igazolódni látszanak. Már az első kettőben is nehéz volt elfogadni, hogy a skandináv paradicsomok egyikében történik mindaz, ami. Ez csak hozzáad az élvezeti értékhez, sőt, a megoldáshoz is: mert emberi és szervezeti szinten is megmutatkozik, hogy olykor sem igazság, sem irgalom nem létezik; semmi sincs, csak a reváns.
Aki anno A tetovált lány, Lisbeth Salander (Noomi Rapace) miatt sietett a moziba, tegye most is, mert Lisbeth az egyetlen, aki nem okoz csalódást: igazi antihős, aki nemcsak tetovált, de polgárpukkasztó is: tudatosan az, és ezt imádja. Látszólag kemény, női testbe bújt vérfarkas; ő minden, ami ambivalens. Áldozat, aki maga is elkövető. Anarchista. Biszexuális. Gyilkos. Okos és bátor, de lelkisérült. Számtalanszor válik nemi erőszak áldozatává, mégis ő az, aki rejtett kamerával rögzíti a történteket. Nem véletlenül. Olyankor nagyon is sebezhető nő, aki a fekete neccruha fétise és a taréj mögé bújva vár a tárgyalóteremben. Példakép lehet minden, Kill Bill-en szocializálódott nőtársának, mert lássuk be, a második rész élve eltemetős-koporsós jelenete egy parányit arra hajaz. De a rendező, Daniel Alfredson is példakép lehet mindenkinek, aki csodálkozva konstatálja majd, hogy nem csak a tarantinói véres fordulatok ütnek: ez a film úgy sokkol, hogy alig mutatja a lényeget. Arcokkal, hangokkal, kameraállással, vagy a csönddel utal, nem tukmál, de odatesz: vért, sőt még a fejből kioperált golyót is. Természetesnek vesz mindent, ami nem az.
A trilógia befejező része (is) emberi sorsokkal dobálózik; teszi mindezt egy olyan társadalmi közegben, ami olyan meghitten tökéletlen, vagy épp tökéletes.
Tele van árulókkal és ügynökökkel, vérprofi gyilkosokkal és lelkes amatőrökkel (a Lisbeth-et ápoló szakorvos figurája egyszerre tündéri és esetlen, de egész jelenléte alatt szerethető).A pedofil gyermekpszichiáter és a korrupt titkosszolgák jól működő figuráit az első két részből hozták magukkal az alkotók, a becsületes jófiú-szerep pedig ismét a korábban rágalmazásért elítélt oknyomozó újságírónak, Mikael Blomkvistnak (Michael Nyqvist) jutott.
Ő a címadó Millenium folyóirat egyik szerkesztője, akit gyengéd érzelmek fűznek Lisbeth-hez; de kolléganőjével turbékol, amíg előbbi kórházban fekszik.
A sztoriban ez az apró kihágás (és a szerelmi szál is) egészen eltörpül a morál és az élet ellen elkövetett szörnyűségek mellett. Hiába, az alkotó(k) és a szerző erőssége nem a romantikában rejlik, de ez nem baj.
Így is valószínű, hogy az ötvenéves Larsson-életmű legmeghatározóbb darabjai nemcsak túlélik majd svéd szerzőjüket, de amerikai óriásokat is megmozgatnak.
Ez pedig mi, ha nem a legnagyobb hollywoodi elismerés?
7/10 pont
