Örök a kérdés, létezhet-e barátság fiú és lány között? Nem tudományos hitelességű kutatások szerint valamilyen okból a lányok szerint igen, a fiúk szerint nem.
Persze, mindkettő a másikat akarja, de míg rendszerint a fiúnak EZ a lány tetszik, a lány általában AZT a fiút akarja. Nem ezt, akivel ebédelni, fagyizni, vásárolni jár, akivel minden titkát megosztja, hanem azt, akinek feszes fenekére kacsint a gimi összes csaja, aki a menő csávó a suliban. Kimondhatatlan katasztrófa ez a "barát státusz" langymeleg és rózsaszín tétlenségében leledző kamasznak. Főleg, ha kövérkés, félénk, igazi vesztes típus. A menő csávók céltáblája, a nyuszi sapkával/sapkátlan.
Chris Brander éppen ilyen srác. Tipikus lúzer, ám ő a tipikusan unalmas tipikus kertvárosi gimnázium tipikusan szőke és tipikusan bombázó vezérszurkolójának, Jamie-nek legjobb barátja. Kövérkés, félénk, céltábla, aki minden szabad percét egy gyönyörű, ráadásul okos és kedves lány társaságban tölti, barátként. Ő másként szeretné. Aztán eljön az érettségi napja és Chris vesz egy nagy levegőt, írásban bevallja valódi érzelmeit Jamie-nek. A hatás rá nézve katasztrofális, az írás kitudódik, rajta röhög a fél gimi, ráadásul Jamie is közli vele, igen ő is szereti... testvérként. Chrisről majd leesik a maszkmester által felragasztott méretes áltoka...
Merthogy Ryan Reynolds (Chris Brander megszemélyesítője) természetesen nem ilyen kövér disznó. Gyanús is volt, hogy lehet egy hájfejnek ilyen kisportolt alfele, mint azt a bevezető jelenetekben néhány kellően át nem gondolt kameraállás miatt észre is vehetjük, illetve az erre gerjedők meg is szemlélhetik. Természetesen a film hátralévő részében már a rendes, különböző diétákon és súlyzótermekben edzett Ryan Reynoldst láthatjuk, láthatja a film gyaníthatóan 12-18 évig terjedő leányzókból álló célközönsége. Vagy a franc se tudja. De a megátalkodott hímnemű kritikus úgy gondolja, efféle filmeket kizárólag lányok néznek végig önszántukból, esetleg gyermekien leánylelkű pasik, bár ők a súlyosabb esetek e tárgyban. Legfeljebb téved, nem először. Az iménti szóhalmazból kilegózhatják a játékoskedvű olvasók a film műfaját, ha mégse sikerül, hát idebiggyesztem: romantikus vígjátékot nézünk.
Szóval, a béna Chris Branderből tíz év múltán acélosan agresszív, törtető, korlátlanul nagyképű, ám nem mellesleg jóképű, vékony és kisportolt menedzser lesz (legalább nem kellett az egész filmre kifizetni a maszkmestert), aki papírzsebkendőként használja a legjobban tán az ismert Paris Hilton-jelenség (nálunk: Dundika, Annuska, stb.) által jellemezhető társasági nőszemélyeket, a legmenőbb partikon unatkozik, stb., stb. Fatális véletlen folytán azonban rossz (persze, hogy a jó) sorsa újra szülővárosába, a tipikusan unalmas New Jersey-i városba sodorja, ahol szembesülni kénytelen. Ne várjunk mély ontológiai önelemzést, a műfaj keretei ezt nem engedik meg, Chris csupán újra találkozik régi barátnőjével, aki ugye az első plátói szerelme is. Csakhogy most vele van újsütetű Paris Hilton 38. is, Chris se a régi már, csupán Jamie éldegél facéran kis házikójában...
Bonyolódik, bonyolódik, aztán kibomlik (mármint a cselekmény), végül a tanulság: zsáknak lyukára legjobban a foltja illik. Légy önmagad, ne akarj más lenni, mint ami vagy. Ezt az amúgy más sokszor megfogalmazott életbölcsességet közvetíti nekünk, nézőknek a Csak barátok című új, romantikus, amerikai filmvígjáték. Mondhatnám azt is: Még egy romantikus amerikai filmvígjáték. Az égadta világon semmi különös nincs e filmben. Közepes színészek előadnak egy közepes történetet, amely azonban nem árt, nem okoz fájdalmat, nem tüzel meggondolatlan cselekedetekre, de nem is nézhetetlen, néha még el is mosolygunk rajta. Csak egyszerűen nem hagy semmilyen nyomot bennünk. Bizonyos szempontból azonban ez is pozitívum.
