A vicces az, hogy manapság is nagyjából ugyanúgy legyintünk a francia vígjátékra, mint ahogyan legyintettek több mint ötven évvel ezelőtt a híres új hullámosok, ennek ellenére a francia vígjáték műfaja köszöni, jól van. Mondhatni, örök és elpusztíthatatlan... És néha még tényleg vicces és szórakoztató, mint például ez alkalommal is.
Veled is megtörtént már
Az igazán jó komédiákhoz nem kell túl kacifántos alapszituáció. A legjobbak mindig a lehető legbanálisabb élethelyzetekből indulnak ki, a lehető legátlagosabb szereplőkkel, akikben mindig megvannak a tipikusan rossz és tipikusan jó emberi alaptulajdonságok. A nézőnek magára kell ismernie minden alkalommal, hiszen csak akkor szórakozik igazán jól a vígjátékon, ha valahol saját magát tudja kinevetni, a darab történésein és a színészek játékán keresztül. Csak egy csendes, baráti vacsorára gyűlnek össze a Hogyan nevezzelek című új, francia komédia szereplői is, tehát ezúttal sem keveredünk bele semmilyen extrém, idegen és távoli szituációba. Minden nagyon ismerős, bárkivel, bármikor megeshet, mint ahogy meg is esik. Ma este átjönnek vacsira a bátyámék, a Jocó, meg Putyi, a nejével, főzök nekik, mondjuk kínait. Talán az is megesett, hogy e csendes vacsi alatt véletlenül egy (néhány) üveggel több bor „bontódott fel”, minek következtében a jóllakott, kissé már pityókás hangulatban valaki félreértett valamit, mondjuk, egy rosszul elsütött poént, arra kissé nyersen reagált és már kész is volt a purparlé. E film is nagyjából egy ilyen történetet mesél el, annyi különbséggel, hogy a menü nem kínai, hanem marokkói.
[img id=477745 instance=1 align=left img]Átlagfranciák
A vacsora szereplői is teljesen hétköznapi, átlagos franciák, az ottani középosztályból. Párizs egyik ódon hangulatú belső kerületében laknak a vacsoraadók, egy régi bérház tágas lakásában, mely telistele van zsúfolva az értelmiségi lét összes kellékével: könyv hátán folyóirat, folyóirat hátán könyv, zongora, több évtizedes analóg hifi-cucc, a falon festmények (vagy reprók), mütyürök, emlékbizgencék és más "porfogók" mindenhol. A konyhában éktelen kupi, nem feltétlenül a vacsoraadás miatt. Látszik, hogy ezt a konyhát rendszeres főzésre használják és nem holmi lakberendező építette be csak azért méregdrágán, mert egy lakásban lennie kell konyhának is. Egy reneszánszra szakosodott egyetemi tanár és egy középiskolában dráma-foglalkozást vezető pedagógus lakik itt két gyermekével (akik már gondosan le is vannak fektetve a vacsora idejére). Hozzájuk jön a feleség bátyja, egy szakmájából fakadóan gátlástalan, nagypofájú alak, aki lehet, hogy azért lett ingatlanügynök, mert már annak előtte, gyerekként is ilyen volt. Később beállít a pali várandós felesége is, aki az újonc szerepét tölti be a társaságban, melynek ötödik tagja az agglegény gyerekkori jóbarát, amúgy harsonás egy szimfonikus zenekarban. Az alapfeszültség adott, bár egyelőre titkolt a házigazda intellektualizmusa (olyan tipikus sznob, akinek elvből nincs tévéje, de a tévéújságot azért járatja...) és a sógor rámenős anyagelvűsége között, ám az első üveg bor, valamint az ínycsiklandozó előételek egyelőre lefoglalnak mindenkit. Aztán, az előétel utáni felfokozott hangulatban elcsattan az ominózus kérdés, hogyan fogjátok nevezni a születendő gyereket? A sógor az ártatlan kérdést egy hirtelen jött ötlettől vezérelve hülye viccel üti el és innen már nincs megállás.
Klasszikus forma, mai ritmusban
A szerkezeti és a dramaturgiai sajátosságait nézve a Hogyan nevezzelek? a klasszikus vígjátéki hagyományokat követi. Nem véletlen az sem, hogy a filmet nézve színpadi előzményekre gyanakodunk: Matthieu Delaporte saját, nagysikerű színdarabját adaptálta vászonra Alexandre de La Patelliére közreműködésével. Öt szereplő egyetlen térben, melyből csak a kissé ügyetlen elő-, és a poén kedvéért is kötelező utóhang szakít ki – ebből a tekintetből szinte majdnem ugyanolyan a darab szerkezete, a tempója, mint ahogyan Polanski minapi, Az öldöklés istene című dolgozatában láttuk, a tartalom, a nyelvezet, a felvetődő problémák azonban természetesen mások. A vacsoravendégek itt is modern, ízig-vérig mai figurák, Delaporte pedig szinte tökéletesen ki is aknázza a bennük lévő lehetőségeket, úgy, hogy közben a nézőket is egyre jobban belevonja a ringlispílbe. Tudjuk, érezzük, és már várjuk a fordulatot, ami természetesen be is következik, azonban nem arra és nem úgy, ahogy arra számítunk. Így mi mást tehetünk, mint röhögünk, de hát nem pont ezért jöttünk? A vacsoracsatát pörgető, jól megírt párbeszédeknek köszönhetően, az öt szerepben parádéznak a színészek. Minden poéngyilkosság nélkül, legyen elég annyi, hogy egy könnyed, szórakoztató, nem feltétlenül agyatlan klasszikus komédiát láthatunk, jobb, ha eredeti francia nyelven (már csak az autentikus hangzókörnyezet végett is).
Kinek ajánljuk?
- Egy rosszul sikerült vacsora után, vagy éppen helyett.
- Gyermeket váró szülőknek.
- Gasztronómusoknak.
Kinek nem?
- Színházgyűlölőknek.
- Olvasni nem szeretőknek.
- Az egzotikus ízektől idegenkedőknek.
7/10
