A zárt tereket és kamaradarabokat előnyben részesítő Roman Polanski újra csak a polgári lakások (Iszonyat, Rosemary gyermeke, A lakó) látszatbékességét vette célba. S ha a leleplezés katartikus élményét nem is biztosítja Az öldöklés istene, a meghurcolt rendező azért képes megmutatni, hogy a civilizáltság lemálló vakolatát komfortérzetet keltő bútordarabokkal felesleges takargatni.
Az öldöklés istene egyszerűségében nagyszerű alkotás, amit rutinmunkaként érdemes elkönyvelni. Roman Polanski egyrészt nem is vállalkozik sokra, hiszen a normák által gúzsba kötött modern városlakó lappangó ösztönlétét igyekszik pellengérre állítani, másrészt a már-már közhelyesség határát súroló mozgatórugót is jobbára csak a négy elsőrangú színész (Jodie Foster, Kate Winslet, John C. Reilly és Christoph Waltz) jutalomjátéka hívatott kifejezni. Akárhogy is, Yasmina Reza övön aluli ütésekben tobzódó drámája a mozgóképen is megéri a pénzét, hiszen kárörvendéssel telített, kaján vigyorral lehet szemlélni, miként alázza magát porig mások és persze önmaga előtt négy, a társadalmi konszenzusokat elsajátító középosztálybeli mintapolgár.
Már pedig a gyermekeik fizikai összetűzését tisztázni akaró házaspárok addig nem szabadulhatnak a bunueli láthatatlan falak közül, míg meg nem idézik legalantasabb ösztöneiket. Az elharapódzó előítéletek és a disztingválás hiányával elejtett félmondatok mentén hamarosan átláthatatlan lövészárok-rendszer alakul ki a nappaliban. Alkalmi szövetségek köttetnek, majd vesznek kárba az érdekegyesítés és a hűtlenség szomszédos pamlagjain; az egyik pillanatban még a fiaik szintjére süllyedő házastársak tartanak össze, de a másikban már a nemek harcának betyárbecsülete uralja a terepet. S miközben a film pimasz keretes szerkezetében az ifjú pokolfajzatok vígan játszadoznak egy new yorki parkban, szüleik csetepatéja még a szimbólumaik romjaival kikövezett senkiföldjén is megállíthatatlannak bizonyul. A leokádott művészeti album, az összetört piperekészlet és az akváriumba hullt okostelefon után már azt hinnénk, hogy az ereklyeként tisztelt évtizedes whiskey benyakalása pontot tehet a konfliktus végére, de a következő rohamra indító tulipáncsapkodás az utolsó szó kommunikációs kudarcának jogán csak azért is megcselekedtetik.
Az átgondolt és személyre szabott szimbólumrendszer is jelzi, hogy a szkripten együtt dolgozó Polanskinak és Rezanak sikerült aprólékosan kidolgozott karaktereket felvonultatnia a szatirikus összecsapáshoz. Nem véletlenül találnak tehát biztos fogást a nagyszerű színészek szerepeiken, de igazi áttörést mégis csupán Jodie Foster és Christoph Waltz mutat be. Míg az eltelt évtizedben férfias szerepeiben (Pánikszoba, Légcsavar, A másik én) bizonyító színésznő megdöbbentő beleéléssel tükrözi karaktere megingott idealizmusát, s vedlik át egész testében remegő hisztérikává, addig bécsi sógorunk (Becstelen brigantyk, Zöld Darázs) olyannyira pofátlanul hozza az erkölcstelen jogász köntörfalazást mellőző taplóságát, hogy akaratlanul is lepaktál mellette a kárörvendő néző.
A hibátlan színészvezetés hátterében azonban csak elvétve türemkedhet ki egy-egy frappáns rendezői megoldás. A kibékíthetetlenséget maradéktalanul kifejező, a négy ellenfelet gyakran egyetlen képbe komponáló térszervezés mindenesetre szembeszökő húzás. De a legironikusabb direktori trükk a civilizáltság hamisságát pedzegető Az öldöklés istenével kapcsolatban, hogy Roman Polanski egy Párizsban forgatott New York-filmmel kénytelen szembesíti a nagyérdeműt.
Yasmina Reza színdarabját egyébként a Vígszínház is műsorára tűzte Börcsök Enikő, Eszenyi Enikő, Epres Attila és Kern András szereposztással.
