"Úgyis mindig szemüvegben nyalsz ki, ami olyan fura" – mondja Marion férjének, Mingusnak, amikor az ágy végébe szőrcsomót hányó macska meghiúsít egy légyottot. És ez még csak a 2 nap New Yorkban legelső jelenetének fél perce. Még be sem állított a házaspárhoz a nő családja: még csak két félbolondot látunk öt helyett. Ez még semmi.
Julie Delpy filmjeiben – például a 2 nap New Yorkban előzményében, a 2 nap Párizsban címűben – ugyanis mindenki bolond valamennyire. Nem csak a szereplők közt, hanem Delpy teljes univerzumában. Nála az emberek nem törekszenek arra, hogy a békés, civilizált együttélés érdekében vagy a társadalmi nyomás hatására álcázzák valódi énjüket, és ne tegyék meg, amit legszívesebben megtennének, ne mondják ki azonnal, amit gondolnak, vagy legalább a legmeredekebb ötleteiket magukban tartsák. Ettől olyan különlegesek mindig a karakterei: bár első ránézésre olyanok, mintha egy abszurd dráma szereplői lennének, jobban belegondolva tulajdonképpen nagyon is emberiek és ismerősek. Ami Delpynél megtörténik vagy elhangzik, az nem azért nem történik meg vagy hangzik el nap mint nap minden családban, mert olyannyira távol állnának az emberektől, hanem mert máskülönben az élet folyamatosan tele lenne konfliktusokkal.
Hát Delpy filmjeiben tele is van, amihez persze azért az sem árt, hogy a szereplők egy árnyalattal mégis bolondabbak legyenek az átlagnál. A 2 nap New Yorkban minden szereplőjének van valami kisebb-nagyobb kattanása, az afroamerikai férj például úgy beszélget a dolgozószobájában felállított életnagyságú Obama-szoborral, mint más a templomban a feszület Jézus-figurájával. Fotóművész neje (akit most is a rendező játszik) nyilvános performansz keretében adja el a lelkét, szerződéssel hitelesítve, miután azt hazudta szomszédjának egy egyszerű perpatvar elsimítása érdekében, hogy végső stádiumban tartó agytumora van. A francia apuka több kiló kolbászt és sajtot próbál a testére ragasztva átcsempészni Amerikába, a húg kissé nimfomán, barátja pedig a kisgyerekek előtt intézi marihuána-ügyleteit a dílerrel – és így tovább.
Delpy esetében mindig az a kérdés, hogy a fent vázoltakhoz hasonló karakterek felsorakoztatásán és szórakoztatóan életközeli helyzetekbe hozásán kívül történik-e bármi egyéb – a 2 nap New Yorkbannal szinte egyszerre bemutatott Francia hétvégében például ezen felül az ég adta világon semmi más nem volt fellelhető. Ezúttal viszont megteszi azt is, amit a párizsi előzményfilmben megtett – tudniillik kifejti nem túl meglepő, de nem is túl szirupos, kedves nézeteit a szerelemről –, de úgy, hogy közben még egy (majdnem) klasszikus értelemben vett sztorit is összerak: olyat, aminek (szinte) van eleje, közepe és vége is. Ahogy azt már a Delpynél kevésbé öntörvényű, a filmkészítésben úgyszólván profibb pályatársaknál lenni szokott, a korábbi eseményeknek a film végére jelentőségük lesz (még az ál-agytumornak is), a szereplők bejárnak egy lélektani utat, a végén meg kijön mindebből egy kerek egész.
Ráadásul Julie Delpy úgy megy el a konvencionálisabb, vagy ha tetszik, végeredményben élvezhetőbb filmkészítés irányába, hogy közben nem adja fel önmagát: megmarad minden, ami miatt szerethetőek voltak a korábbi filmjei – a bájos idióták, az abszurd gegek, az arcpirító szókimondások és a meghökkentő ötletek. És közben mégiscsak egy úgynevezett filmet látunk – kell ennél több?
