A jó bűvész úgy csap be minket, hogy még örülünk is neki. Hogy az Eiffel-torony változik-e át totyakos pingvinné, vagy a káró ász kerül csodálatos módon a pakli közepéből a fülünk mögé, végeredményben mindegy – csak ne vegyük észre, hogy túljártak az eszünkön. Hasonlóan működnek a filmek is.
Egy utcai mágus, egy színpadi bűvész, egy mentalista, és egy csaló – ők a Négy lovas néven híressé vált mutatványoscsoport, akik a rendőrség figyelmét is magukra varázsolják azzal, hogy egyik fellépésük során a közönség szeme láttára rabolnak ki egy bankot, a pénzt pedig szétszórják a lelkes tömeg sorai között.
A film alapötletében legalább olyannyira hemzsegnek a lehetőségek, mint fehér nyuszik a fekete cilinderben. A bűvészetben ott lappang minden titok és izgalom, ami egy jó mozihoz szükséges, már csak egy stabil kéz kell, ami az ötletekből trükköt varázsol. A Szemfényvesztők alkotói ügyesen pörgették a pálcát az ujjaik között, így sikerült izgalmas és látványos történetet tárni a nézők elé. Rögtön szembetűnik a parádés színészi gárda, hiszen olyan öreg rókák játszanak együtt, mint Michael Caine és Morgan Freeman, valamint az egyre nagyobb elismerésnek örvendő Mark Ruffalo, a mindig remekelő Woody Harrelson, és az új hollywoodi üdvöske, Jesse Eisenberg.
Ez a szereposztás azonnal bizakodásra ad okot, de szerencsére a film erényei nem fulladnak ki ennyiben. Annak idején minden szempár a televízióra szegeződött, amikor David Copperfield keresztülsétált a kínai nagy falon – valami hasonló feszültséget élhetünk át a Szemfényvesztők megtekintése közben is. Minden látványossága ellenére azonban a film alapvetően sztoriközpontúnak mondható. A történet három, előadással összekötött rablást mesél el, az események tehát könnyen követhetők, de éppen a sztori szintjén bújt el az az idegesítő bámészkodó, aki a trükk közben felpattan a székről, és hangosan hadonászva hívja fel a figyelmet az ingujjból kikandikáló kártyalapra.
A Szemfényvesztők című film egyetlen komoly hibája ugyanis, hogy ügyetlenül állítja sorba azokat az ötleteket, amikből felépíti önmagát. Ahogy haladunk előre az eseményekkel, a csavarok és fordulatok ahelyett, hogy egyre érdekesebbek és váratlanabbak lennének, éppen ellenkező hatást érnek el – a legjobb ötleteket elpuffogtatják az első fél órában, és ezekhez képest a következők már nem szólnak akkorát. A befejezés emiatt kevésbé katartikus, hiszen az első előadással magasba varázsolt ingerküszöböt a vége már nem képes átugrani. Emiatt – és néhány kevésbé fontos vagy szembetűnő gyengeség miatt, mint a helyenként döcögős párbeszédek vagy a gyengén megrajzolt motivációk – sajnos megmarad a "jó film" kategóriájában, és nem emelkedik mágikus magasságokba. De majdnem!
Pontszám: 7/10
