A Poligamy kamaszos társasjáték sok nővel, a győzelemre éhes Csányi Sándorral, de kevés dobással. Orosz Dénes az ígéret földjére vezeti a nézőt, aztán filmje megmarad ígéretnek.
Szinte elképesztő, hogy hivatkozási alap, de nincs mit tenni, a romantikus vígjáték műfaját leporoló Csak szex és más semmi immár ötéves, még sincs stáb, amelyik dolgozni tudna a már bevált recept alapján. Pedig nem tűnik olyan nehéznek: végy egy jól kereső, fővárosi harmincas férfit, aki szomorú szemekkel epekedik a szintén kereső korú nők után, a szoknyák legyenek szépek, a beszélgetések frivolak, a humor bájos. S mindezt úgy dolgozd fel, mintha egy egész estés reklámfilmet forgatnál.
Ha van rendező, aki alkalmas lehet erre a feladatra, Orosz Dénes mindenképpen az. Melletted című rövid filmjében már három éve feljátszotta a várandós barátnőjétől átmenetileg elhidegülő férfi karakterét. A Kútfejek társ-forgatókönyvírójaként pedig megpróbálta helyzetkomikummal enyhíteni a magyar akciófilm bajait. Ráadásul a Poligamy produkció hátterét a Valami Amerika, a Magyar vándor és a Lora életre hívója, a Skyfilm nevű reklámok gyártásával is foglalkozó cég adta. Miért nem sikerült mégsem összehozni egy virtigli közönségfilmet?
A kudarc oka nem a színészekben keresendő. Csányi Sándor amolyan kortárs Jávor Pálként hozza a snájdig udvarló alakját, aki cölöpről cölöpre ugrál helyzetek és nők között. Egyszerű, kissé flegmatikus játékával nem növi ugyan ki a rászabott figurát, mégis ő a történet motorja, a néző cinkosa, tekintete mindig új kalandok után les. Kiállása azt sugallja, hogy nem fogja kikötni magát az árbochoz, ha felcsendül a szirének csábító éneke. S ha már szóba került e hívogató kórus: a karvezető Tompos Kátya szép, mint egy tablókép. Ahogy a többiek is - kicsit beállítottak, és nehezen szabadulnak az elég vázlatosan megírt karakterek tulajdonságaitól. Igen szűkös itt minden szerep: van anyáskodó, rideg, féltékeny, épp csak kidolgozott és eredeti karakter nem akad. Pedig ki ne nézte volna például a titokzatos incselkedő (Tenki Réka) epizódját? Többet érdemeltek volna.
S ezzel máris a forgatókönyvnél tartunk, mely alighanem e film gyengéje. Az amerikai Idétlen időkig magyaros átirata így szól: Lilla gyermeket vár Andrástól. Lilla gyakorlatias (házasságot emleget) és koravén (nem enged lakberendezési ötleteiből), András bizonytalan, csapongó. Egy nap András arra ér haza, hogy kedvese a lakással együtt új formát öltött. (Más színész, más díszlet.) Főhősünk persze furcsállja a dolgot, de aztán nem habozik kihasználni az alkalmat. Ez ismétlődik aztán egészen a szülésig, amikor is Lilla visszatér eredeti fényében és krónikus rigolyáival. András immár elégedetten veti bele magát a házasélet gyermekvállaló mámorába. A pálfordulás azonban kissé zavaros: nehéz eldönteni, hogy miért is talál vissza Lillájához András, ha a lány alig változott. Vagy talán megelégszik a tudattal: akármi okozta az alakváltós őrületet, ha minden a régiben van is, legalább vége a páni félelmeknek.
A konform megoldás tehát: a házasság még mindig jobb, mint a téboly. Olyan ez a végkövetkeztetés, mint egy reklám: aligha sértünk meg vele bárkit, és bízunk benne, hogy megveszik.
Akkor vettük volna meg, ha az alkotók engednek a képzeletük csábításának, s nem kiszámítani akarják az eseményeket, hanem szerethetővé teszik a figurákat. Volt ugyan ilyen törekvés, de kevés: például az az hommage-jelenet, amelyben Csányi a Liliomfi tévében futó képsoraival párhuzamosan mozog a lakásban. Elegáns és kimunkált. Vagy az a műfajparódia, amely a televíziós sorozatokon élcelődik. Kevésbé szellemesek viszont azok a reklámbetétek, amelyek nagyon is valóságosnak tűnnek. Ezeket persze - szegénységi bizonyítványként - majd' mindegyik magyar tömegfilm beépíti, felesleges kárhoztatni az alkotókat érte. Inkább az a természetesség a zavaró, ahogy ezek a reklámok nem ütnek el a filmtől. Pedig lényegi különbség van mozi és reklám között, s talán éppen ez az, ami miatt zavarosak András filmbéli szándékai: ha az első kockától az utolsóig mindenki szép, akkor ott nincs miért szenvedni.
