A Poligamy vitathatatlan erőssége, hogy megírták. Nem belehajigáltak néhány szót egy vödörbe, hogy aztán kihulljon belőle egy szedet-vetett történet. Kritikusunk szerint a film első harmada tökéletes, majd az ötlet átveszi az uralmat a film fölött, minden szétesik, többé már nem találja saját ritmusát a mozi.
Talán nem vagyok egyedül, akinek úgy kellene néha a jó magyar közönségfilm, mint a falat kenyér. Hiszen lenne végre valami, ami ellensúlyozná az amerikai dömpinget, oldaná a bejáratott paneleket, vagy egész pontosan: a nyugati panelek helyett végre a sajátunkon merengenénk kacarászva.
Próbálkozások persze vannak: Sas Tamás egy ideje Valentin-napra időzít egy-egy megejtően kedves és semmitmondó vázlatot a szerelemről, és néha olyan antifilmek is beesnek, mint a tromfnak szánt Szuperbojz. A Poligamy vitathatatlan erőssége ezekkel szemben, hogy megírták. Volt türelmük nyüstölni a részleteken. Nem belehajigáltak néhány szót egy vödörbe, hogy aztán kihulljon belőle egy szedet-vetett történet, nem a négyes-hatoson vették föl a párbeszédeket, hanem kerek, egész mondatokban fogalmaznak. Van eleje, vége, jó az alapötlet, így a humornak is van mibe kapaszkodnia, és nem csusszan le sikítva a semmibe.
Orosz Dénes író-rendező így alapból hatalmas előnnyel indult. Hiszen ha van épkézláb könyv, akkor már csak találni olyan színészeket, akik nem rontják el azt. Filmje a szerelem-hűség-kötöttség szentháromsága körül forog, ezt dolgozza fel, mint egy soha meg nem unható társasjátékot, ahol elég egy rossz dobás, és máris kulloghatunk vissza a startmezőre.
A Poligamy első harmada tökéletes: jó a felütés, kiváló a fordulat, mindenki lubickol a maga szerepében. A kötöttségtől félő, pszichésen már-már bántóan egészséges szappanopera-író András (Csányi Sándor) egy nap egy lányt talál maga mellett, aki makacsul a feleségének adja ki magát. Majd jön egy újabb nő, még egy, s így tovább, és mindegyik Linda. Ezt bizonygatják a barátai, a változó berendezés, a változó emlékek, a változó családi háttér. A film egyébként legszórakoztatóbb jelenete is ebbe a harmadba esik: a Linda 2. családjánál tett kötelező pofavizit taníthatóan feszes, és szinte minden másodpercén nevetni lehet.
Innen viszont minden problémás. Az ötlet érezhetően átveszi az uralmat a film fölött, minden szétesik, többé már nem találja saját ritmusát a mozi. Kapkod a történet, így kapkodni kezd mindenki. A zavar a pszichológusból Lindává átvedlő Péterfy Bori perceiben csúcsosodik ki, aki amúgy sztriptíztáncosnőként esik be András életébe.
Még kínosabbak a szappanoperák világát kifigurázó képsorok, pedig épp a karikatúra kérné a legtöbb pontosságot. Ha már élcelődünk, akkor az ne hasonlítson amatőr filmesek unatkozó hétvégéjére, hanem legyen metsző, éles, és bizony: profi. A befejezés pedig olyan esetlen, és olyan szervetlenül illeszkedik a korábbi történésekhez, mintha a nyolcvanadik perc környékén bekiabálta volna valaki, hogy negyed óra van még a vonatindulásig, fejezzék már be, ha lehet. És senki sem talált ki jobbat. András jellemfejlődése nem meggyőző, nem értjük, miért is érdemli ki akkor a boldogságot. Mert szomorúbb, mint amilyen előtte volt?
Külön öröm ugyanakkor, hogy a Kontroll óta biztonsági pályára állt Csányi ismét inkább színész, mint aktuális szívtipró. Szerethetően kétségbeesett, sajnálhatóan örömteli. Külön bánat, hogy Tompos Kátya milyen hamar elvész a duzzogó szépség szürkeségében, pedig amúgy sem volt hosszú szerepe. Élettelenségét, tétovaságát látva félig-meddig meg is értjük András kínlódását: menjen vagy maradjon. És vele együtt a filmét is.
