Csendes zene Coenéktől

A hatvanas évek eleje tele volt fontos változásokkal az amerikai zenei életben. A folk forradalmárai közül a magyar köztudatba Bob Dylanén kívül nem sok énekes neve jutott el, ezért a  Llewyn Davis világában a közegre tett utalások közül jó néhány elveszhet. A film fikciós főszereplője, a Dave van Ronkról mintázott Llewyn Davis is amolyan elveszett hős: énekes, aki bár kiadott egy-két albumot, a bárzenészi státusznál magasabbra nem tud emelkedni.

Egy zenei témájú film esetében fontos szempont, hogy miként vélekedünk az adott zenei stílusról. Személy szerint kedvelem a folkot, Bob Dylanért még rajongok is, de mikor önmagában próbáltam meghallgatni a filmzenét, meglehetősen untam. A filmben viszont kellemes aláfestésként hatnak a dalok, legtöbbjüknek pedig dramaturgiai szerepe is van (T-Bone Burnettet nyerték meg zenei producernek, aki legutóbb a True Detective sorozat zenéjéért felelt).

Ennek ellenére sem a zene határozza meg a  Llewyn Davis világát, amely  inkább portréfilm:  főszereplője egy meglehetősen szerencsétlen figura, aki − a film előrehaladtával egyre inkább úgy tűnik − megérdemli a rá kirótt sorscsapásokat. Képtelen a megkomolyodásra, gyorsan elveszti önuralmát, és kötözködővé válik, ami rossz párosítás egy sikerre vágyó ember esetében. Llewyn ráadásul „szólóénekesként eladhatatlan” – ahogy a filmben egy producer megfogalmazza. Hősünk teng-leng, végigüldöz a városon egy macskát, mások kanapéján alszik, és meglehetősen fura figurákkal találkozik.

Ezek a találkozások lehetővé teszik, hogy impozánssá duzzadjon a film szereplőgárdája. Tiszteletét teszi a Coen fivérek egyik kedvenc színésze, John Goodman, felbukkan Justin Timberlake és Carey Mulligan, illetve megismerhetjük a következő Csillagok háborúja epizód szereplőgárdájának felét: a főszereplő Oscar Isaacen kívül a fura énekhangjáról emlékezetes Adam Driver is szerepet kapott ugyanis az űroperában.

Az epizodikus felépítésű cselekménynek a keretes szerkezet ad némi ívet, de valójában nem történik semmi igazán drámai: látjuk egy zenész egy hetét, és megismerjük az elsősorban az apasághoz való viszonyára felépített karakterét. Llewyn meglehetősen rosszban van egykor tengerészként dolgozó apjával, neki pedig több lehetősége is van arra, hogy maga is apává váljon, de az abortusz valahogy mindig csábítóbb lehetőségként jelenik meg számára. Mindemellett a film szerencsére elkerüli, hogy ítélkezzen erről.

A kevéske tartalomhoz minimalista forma társul, a díszletek kifejezetten szűkölködnek a tárgyakban, és az operatőr sem törekedett a klasszikus aranymetszésnél bonyolultabb plánok felvételére. A képek olyannyira tiszták, mintha ezzel akartak volna egy új HD technológiát reklámozni, de a stílus (és maga a film is) inkább azt a hatást kelti, hogy egy véletlenszerű Mad Men – Reklámőrültek epizódot látunk, nem egy Coen-nagyjátékfilmet: hiányzik belőle az irány.

Pontszám: 7/10