Ha így folytatja, David O. Russell lassan eléri, hogy premierjeit – a legnagyobbakéhoz hasonlóan – a hithű mozirajongók várakozása előzze meg.
Az álomgyár író-rendező VIP szektorában belépésnél számos alkotó mutatja fel jól beazonosítható kézjegyeit – David O. Russell, aki először talán csak 2010-ben, A harcos című remekének dicsfényében sütkérezve tehette be ide a lábát, első blikkre inkább a címkék nélküli kiválasztottak közé tartozik. Vibráló tehetségét és eredeti látásmódját leginkább különleges, sokszor az őrület határán álló vagy azt átlépő figuráin, a szerelem giccsterhektől mentes felmagasztolásán, illetve a szikrázó humor és a finom dráma egyensúlyban tartásán keresztül, szinte csak mozgásban lehet elcsípni.
A “direktor univerzále” mintapéldáját hozó Russell sokarcúságáról már korábbi filmjei is sokat mesélnek, köztük frappáns lételemző komédiája, az I Heart Huckabees, amelyben mintha a Wes Anderson-panoptikum faarcú bábui lendülnének mozgásba egy kiadós újraélesztés után, vagy a talán már feledésbe merült, mégis kompakt háborús vígjátéka, a Sivatagi cápák. Csak ezek után következett a hollywoodi direktívák szerint kiadott, kötelező éves ringben játszódó opusz összerakása, amelyből Russell A harcossal a 2010-es évfolyamot vállalta (2008: A pankrátor, 2011: Warrior – A végső menet) – egy menetben rá is lépett a halhatatlanság útjára, amelynek következő, mostanáig legfontosabb állomása az ezer fénysugárral ragyogó dramedy, a Napos oldal volt.
2013-ban Russell a jelen kisvárosi létéből egyenesen a 70-es évek Amerikájának nagyvárosi forgatagába utazott vissza, hogy ezúttal egy nagyszabású szélhámosfilmmel fényesítse tovább sok karátos életrajzát.
A megtörtént eseményeken alapuló film hőse, Irving Rosenfeld tanult, tapasztalt és kiemelkedő tehetségű szélhámos, aki jó érzékkel tapogatja ki áldozatai, az eleve legatyásodott kisemberek gyenge pontjait. Egy nap emberére talál a penge aggyal és lehengerlő, különleges vonzerővel rendelkező Sydney-ben, akivel hamarosan lelkitársakból üzleti partnerekké is válnak és beveszik a város balekszektorát. Sikerszériájukat végül egy vesztes-léttől menekülő, szívós FBI ügynök, Joe DiMaso akasztja meg, aki megzsarolásuk és segítségük kikényszerítése, valamint egy sereg nagykutya lebuktatása nyomán kíván felmászni a reménytelenül magasra nőtt szövetségi uborkafára.
Russell ezúttal a 80-as években játszódó A harcos múltidéző árnyalatainál erőteljesebb tónusokkal fest pazar tablót – a káprázatos színek és bizsergető zenék használata nyomán pedig legalább olyan nagystílű profivá avanzsál, mint az általa mozgatott figurák utolsónak szánt nagy akciójuk során.
Maga a szélhámosfilm műfaja, amely ez esetben is heist-motívumokkal párosul, eleve reflexív, így nem kell messzire menni ahhoz, hogy a filmkészítő és a csalás többi szereplőjét mozgató, első számú szélhámos figurája között párhuzamot vonhassunk. Russell ezúttal is legmegbízhatóbb embereit trombitálta össze az akcióhoz: az utánozhatatlan átváltozóművész Christian Bale-t (A harcos), a meglepő energiával és spiritusszal fűtött Bradley Coopert (Napos oldal), a minden tekintetben egyre ragyogóbb Amy Adams–t (A harcos), a verhetetlen, hús-vér temperamentummal és magától értetődő tehetséggel rendelkező adu ászt, Jennifer Lawrence-t (Napos oldal), egy kisebb szerepben ismét feltűnik Hollywood egyik főméltósága, Robert De Niro (Napos oldal), valamint új játékosként megjelenik a kúlsággal és komoly színészi erényekkel felvértezett Jeremy Renner is.
Látszólag persze minden adott volt egy sikeres, nagyszabású, sőt, régivágású produkció levezényléséhez, ezzel azonban megfelelő stílusérzék hiányában vagy a finom egyensúlyok megtalálása nélkül – a sztárcsillogástól elvakulva – könnyen mellé lehetett volna nyúlni. Russell a szélhámosfilm és a szatíra motívumait ereszti össze a romantikus filmével, a sorvezetőt a bravúrosra megírt forgatókönyv adja, így akárcsak a Napos oldal hőseinél, a bipolaritás a műfajok szintjén is izgalmas jelenségeket produkál. A szarkasztikus humor kíséretében bemutatott balhé mellett a férfi-nő kapcsolat problémái is megjelennek finom hangolásban, a társasjátékban szereplő figurák pedig szinte egytől egyig legalább olyan összetettek, mint maga a játékmester.
Ha így folytatja, David O. Russell lassan eléri, hogy premierjeit – a legnagyobbakéhoz hasonlóan – a hithű mozirajongók várakozása előzze meg, filmjei eseményekké váljanak, ahol másfél órára ismét elárasztja a vásznat az utóbbi időben már szűkebb marokkal mért csillagpor.
