Csókos ütközetek

Minden együtt van hát az idillhez, de legalább egy drámához. Ha a rút világ elszakítja őket egymástól, az egy tragédia alapja lehetne, s ha hosszas csetlés-botlás után összekerülnének, az a vígjáték lehetőségét teremtené meg.

Ez utóbbi meg is történik, igaz, a darab végén a műfaj szabályai szerint bekövetkező megoldásig a pár boldogtalanságát nem a külvilág okozza, arról saját maguk tehetnek.

Az ifjú Bertram gróf Párizsba utazik, s a szerelmes Heléna jó érzékkel megérzi a francia lányok által jelentett nem lebecsülendő veszélyt. Elmegy hát imádottja után, s miután orvos apja csodaszerével meggyógyítja a nagybeteg francia királyt, azt kéri jutalmul az uralkodótól, hadd választhasson férjet magának. Hatalmas a szerelem, de ha a hatalom is támogatja, nem lehet nemet mondani. Pedig ez történik: Bertram nem akarja elvenni Helénát, hiszen hiába nőttek fel együtt, mégiscsak egy szegény, rang nélküli lányról van szó. A király ezt még úgyahogy megérti, de az arának felajánlott vagyon és cím sem lágyítja meg amorózónk szívét. Egyedül a hatalmi szónak enged, igaz, kihasználva az alkalmat elmegy az első csip-csup kis háborúba, még az első éjszaka előtt. Mindenhol jobb, mint otthon.

A feleség eleinte otthon sírdogál, aztán taktikát vált: harcoló férje után indulva hadba száll ő is. Haditerve alkalmazkodik a körülményekhez, szövetségeseket szerez, s kivárva a legjobb pillanatot, sötétben indul rohamra: maga fekszik be férje szeretőjének az ágyába, hogy ott megfoganjon hites urától. Így aztán elmosódik törvény és törvénytelenség határa, szerelemben és háborúban minden megengedett. Dúlnak a csókos ütközetek.

A végén persze minden megoldódik. A férj férj lesz, a feleség feleség, az erényes szeretőt a felgyógyulása óta remek egészségnek örvendő király házasítja ki kedvező körülmények között. Csak arra ne kérdezzen rá senki, ki lesz boldog és kivel.

A Minden jó, ha vége jó talán Shakespeare legfeketébb komédiája. Valló Péter rendezésében kicserélhető figurák és kiüresedett érzelmek néznek ránk vissza, itt mindenki lehetne valaki más. Diana, akit a gróf meg akar szerezni magának, Heléna tükörképe lehetne. Ám itt egyik Izolda sem fehér kezű: ami Helénának kell, azt kitartással, csellel, hatalommal is elveszi, ami pedig Dianának talán fontos, arról pénzért mond le.

Horgas Péter díszletét Krisztiáni István szcenikája és Komoróczky Gábor világítása egészíti ki. A színpadon hatalmas terekben elvesző fiatal embereket látunk, a magány néhány nagyon szép pillanatával. Ám néha a színpadkép visszájára fordul: több megoldás, mint a színpad fölé helyezett tükör vagy domboldalként felhúzott gyepcsík már ismerős, a színpad közepére helyezett, s a nézők számára egyébként láthatatlan medencében fürdőzés pedig öncélúvá válik.

A szereplők Jánoskúti Márta jelmezeiben, legyen háború vagy béke, hasonlítanak egymáshoz. Terepszín vagy fehér öltöny, mindenki egyformán jellegtelen. Egyedül az idősebb korosztály vár el valamiféle erkölcsi rendet a világtól: a király (Tordy Géza), Rousillon grófnő (Igó Éva), Lafeau (Borbiczki Ferenc); azok, akiknek már nincsen sok hátra. És köztük a bolond hálás és nagy szerepében Vallai Péter: vásári komédiás és intellektuális bohóc. Nagyon jó a Helénát játszó Tornyi Ildikó, kiszolgáltatott és elszánt, megalázott és erőszakos. Bertramként a szerelmet visszautasító Szőcs Artur inkább az átlagot jeleníti meg: szíve szerint nem különbözne boldogabb sorstársaitól, akiket nem szemelt ki magának ilyen rendíthetetlen nő. Júlia vagy Desdemona már nem bejövősek. Ám ez egy vígjáték, s így minden aljasság ráfogható Parolles-ra (Pindroch Csaba), aki nevetséges kisszerűségében is a metafizikus rosszat mutatja fel.

Az előadás tetszett a közönségnek, bár elsősorban a komikus jeleneteknél volt érezhető a siker. A végén a társulat tagjai lejönnek a színpadról, s jelmezüket meglazítva kezet fognak a nézőkkel. Ilyen a világ fent és lent, nem vethetünk semmit a másik szemére. Nevessünk legalább, s bízzunk a happy endben.

Minden jó, ha vége jó.