Megaagy valódi ellensége nem a filmben látható Metroman, hanem sokkal inkább Gru, amely néhány héttel korábban már kifogta szelet a gonosz kékség vitorlájából, miután ugyanezzel a koncepcióval learatta az év végi termést.
A csúnya fiúknak is van szíve
Ha igaz, hogy aki nem Supermannek szurkol, annak nincs is szíve, akkor az is igaz, hogy akit soha egy pillanatig sem irritált ez a korához képest is komolytalanra pomádézott frizurájú bájgúnár és nem kívánta legalább egyszer az életben és a különböző szériák során, hogy Lex Luthor vágja már úgy istenigazából pofán ezt a feszülős pólós hímprostit, annak meg csak szíve van, egy nagy dobogó hús az egész a néző. A Megaagy 2010-ben már megtehette azt, hogy eleget tegyen a mindig a gonosznak szurkoló magatartást-zavaros kisfiúk kívánalmának és hagyja győzni a rosszat. Aki egyébként nem épp Lex Luthor, ha maradunk a Superman analógiánál, hiszen egy univerzumból származnak, s ahogy azt egy rövid eredettörténetből megtudjuk, nem is annyira a különböző gének, mint az elhibázott szocializáció okán kerültek a szuperhősség két egymással ellentétes oldalára. Így a Lois Lane figurájából táplálkozó Roxanne Richi nevű újságíróhölgy (itt: tévériporter) bár menetrendszerűen kerül Megaagy f[img id=273345 instance=1 align=left img]ogságába, végül a jól táplált városi kedvenc, a már saját múzeummal bíró Metroman úgyis kiszabadítja. Egészen addig, amíg a kék csúcsfej végre megnyer egy csatát, s Metroman el nem tűnik a föld színéről.
Nem mind Avatar, mi kéklik
Rémlik, mintha már hisztiztem volna egy sort itt a port.hu-n, hogy kicsit elegem van már a 3D-s animációkból, mert hát eleinte tényleg poén volt ez az egész térhatás-hype, de most már lassan visszazökkenhetnénk a normális kerékvágásba. Vagy pedig ha tényleg ez egy úgynevezett evolúciós folyamata a médiának, akkor inkább áttérek a képregényekre. Nyilván ez csak amolyan zsurnaliszta kivagyiság, hiszen miért is állítanánk meg az idő kerekét? A gondom tényleg csak abból adódott, hogy a palettán most már nagyjából kétharmados többségben vannak a 3D-t divatból/muszájból, de funkciótlanul erőltetők a technikát hasznosan alkalmazókkal szemben, így meg mi értelme? Ugyanakkor kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a műfaj (?) ilyetén vásári mutatványos jellege szép lassan ugyanúgy része lett a gyerekeket édesgető tárháznak, mint mondjuk az I Like To Move It-ot kántáló gyűrűsfarkú maki. És ha elfogadjuk, hogy a kezdeti lelkendezés után felnőtt ember erre már nem csodálkozik rá, mint paraszt a gabonakörökre, akkor – tetszik, nem tetszik – helye is van.
Egynek jó
A Megaagy esetében a legfőbb gondom az volt, hogy függetlenítsem magam a ténytől, én most egy 3D-s mozit próbálok élvezni. Ha ez sikerül, a film teljesen kellemes kikapcsolódás. Az ötletet, hogy tegyük meg hősnek a rosszat, aki ezzel a lehetőséggel animáció-történelmi precedens híján nemigen tud mit kezdeni, szerintem óriási poén, és egy sor kedves geg számára nyújt táptalajt. Azt nem mondom, hogy másfél órán keresztül ugyanazzal a feszült figyelemmel tapadtam a vászonra, mert nyilván előfordultak azért álmosító hullámvölgyek, de összességében a Megaagyot bátran lehet választani vasárnapi családi programként. Ha mindenáron elemezni-kritizálni kell, akkor elmondható, hogy technikailag semmi újítást nem mutat be, tartalmilag pedig nem jött neki jól a Gru, ami szintén a jó és gonosz megszokott szerepét felcserélve igyekezett újítani. Megsúgom: amazt én nem láttam, s állítólag ezért élveztem ezt annyira.
Kinek ajánljuk?
- Megrögzött 3D-seknek.
- Gyerekes családoknak.
- Akik a gonosznak szurkolnak.
Kinek nem?
- Aki szerint a 3D havonta forradalmian megújul.
- Aki animációból is a felnőtteknek szólókat szereti.
- Akiknek elég volt a Gru.
7/10
