Mint mindig és mindenhonnan, sajtóvetítésről is elkéstem. Az a tapasztalatom, hogy a sok szar, agyonmotivált kriminél direkt jó, ha az ember lemarad az elejéről: legalább marad kis mesterséges kombinálnivaló, ne mondjam már: "szellemi izgalom" a nézőnek. De az első öt perc kihagyása ezúttal végzetesnek bizonyult: egy óra hosszan küzdöttem, hogy a mozinézői rutin, a dramaturgia és a józan ész segítségével rájöjjek, hogy mi az, amit a szomszédomnak már tudnia kell. Hogy miféle lelki trauma okán és elől menekül a jóarcú ügynök, ki az a gyönyörű, ám súlyosan pszichopata nőszemély, akit a megfigyelésipar csúcstechnológiája segítségével hivatásszerűen követ végig az Államokon, miért esik meg egyik gyilkosság a másik után, sat, sat. A vége felé két, egymást kizáró munkahipotézis fogant meg kényszeresen csúcsra járó elmémben: 1. a film egyike ama tipikus, ma divatos technoszürreális baromságoknak, ahol a jó történet kiagyalásának fáradságos munkáját pszichológiai és informatikai hablattyal, húzós soundtrack-kel és műbizarr futurista képiséggel helyettesítik, 2. kultuszgyanús "művészfilmről" van szó, ami nem úgy és nem arról szól, ahogy pszichothrillerek rutinos nézőjeként vártam. Ahogy a forgalmazói háttéranyag utolérhetetlen tömörséggel fogalmaz: "misztikus történet" volna ez, amelyben "a titkos ügynök annyira beleszeret a gyönyörű gyilkosba, hogy képtelen elkapni".
Aki tehát a csavaros, dupla-, sőt triplafenekű thrillereket szereti - mondhatnám úgy is: aki végig a megoldáson szereti törni a fejét -, csalódni fog. Semmilyen titokra nem derül fény, a film végén üldöző és üldözött ugyanolyan rejtélyes (értsd: rejtélyesen közhelyes) marad, mint annak előtte voltak. De a delikát művészfilmek kedvelői is hoppon maradnak. A rendező Stephen Elliott ugyan decensen rájátszik némely kurrens médiaesztétikai divatra (hogy a főhőst épp Eye-nek hívják, igazán trendy dolog), be-bevillan egy-két kép Antonioni Nagyításából és Wenders At the End of the World-jéből, vannak visszatérő "mély értelmű" szimbólumok is (például a filmet belengő őrangyal-metafora különféle szoborváltozatai, bár nekem a debilis turistaszuvenírek - az a hihetetlenül gagyi, felrázva hóesést imitáló üvegburás sceanic skyline-fajta - kollekciója tetszett, amelyet a főhős patologikus kényszerességgel gyarapít Amerika minden pontján.) A high-tech-elidegenedés kezelése mégis unalmas, a paranoid szenvedély lélekrajza sablonos, a kulturális hivatkozások közhelyesek. Összességében az egész nézhető, de valahogy mégis olyan erőlködős - vagy ahogy a németeknél mondják: mache - marad. Egyszer használatos, felejthető mozi.
Csak egy dolog nem megy ki a fejemből: az a vörös, steppelt anorák (olyan gyorsan kinőhető, kortalan, kapucnis fajta), amelyet Ewan McGregor visel télen és nyáron és éjjel és nappal, miközben Friscótól Alaszkáig árnyként követi végig a kontinensen a lányt. Az tényleg telitalálat: annyira ronda, hogy mágnesként vonzza magához a néző szemét (The Eye of the Beholder, by the way), hogy ettől válik a looser titkos ügynök tökéletes attribútumává. Csupaszem, aki éppen csak önmagát nem látja - ez tetszik. Mindössze azt nem értem, hogy az éles eszű és folyton gyanakvó Ashley Judd hogy-hogy nem veszi észre azonnal, holott minden környezetből kirikolt, olyan feltűnő?! Azt hiszem, ezt hívják dramaturgiai hibának.
