Emlékeznek még Jack Arnold 1957-es Richard Matheson-adaptációjára, A hihetetlenül zsugorodó emberre? Amolyan sci-fi ikon a darab. Ha nem emlékeznek, az elég nagy baj, mert akkor megnézik a belőle készített remake-et jövőre vagy valamikor hamarosan Eddie Murphyvel, és annyi maguknak - de főként a mozinak. Ám ezen még ráérünk jajveszékelni, A hihetetlenül zsugorodó emberben az volt a nagy hecc, hogy a logikus(nak ható) fordulatain, műfaji izgalmain túl (ledöfi-e a kisember a talált gombostűvel a rusnya, szőrös ízeltlábút, vagy odavész), határozott kommersz szándékai dacára még szólt is valamiről. Jelesül a középosztálybeli férfiak nagyon is valós, alig is sci-fibe illő félelmeiről - értőn. Ez a maga idejében is dicséretére vált; ma meg mint Csomolungma mered.
És az megvan, hogy: "Szent Péter a vetítőkészülék előtt ült, és az életem filmjét csavarta föl a korongra. Mikor odajöttem, éppen annál a jelenetnél tartott, amint ugrom bele a Dunába. A különböző szentekből és angyalokból álló közönség jól röhögött, hogy olyan furcsán kalimpálok. Dühös lettem, és megrántottam az öregnek a karját. Erre elszakadt a film. - Marha! - kiabált Péter -, most hogy szedem le a korongról? Le kell forgatni az egészet, hátulról visszafelé. Ez jól fog festeni! Menjen vissza, ahonnan jött! És ezzel elkezdte forgatni az életem filmjét, hátulról visszafelé..." - alkalmasint Karinthy Frigyes tárgyba vágó leiratát (A tanulság) nem csak ám az orgazmus ügyes késleltetése végett idézzük fel, merthogy az egy másik osztály lenne (az hát). "Ekkor azonban már huszonöt éves voltam, visszaszöktettem feleségem az apjához, és beleszerettem. Egy bűnös, lobogó éjszakán háromszor egymás előtt karjaimba omlott, enyém lett, mire én egyre félénkebb lettem, megfogtam a kezét, de ő visszahúzta, végre megismerkedtünk, és én bemutatkoztam. Azontúl nem láttam többé." Hanem azért is citáljuk, mert David Fincher százharminckilenc Oscar-díjra jelölt filmjénél épp ez okozta az első értelmezési nehézséget, miért nem megy rükvercben a csávó (Brad Pitt)?
Meg kellett a nagy név, hiszen David Fincher háromszáztizennyolc Oscar-díjra jelölt filmje F. S. Fitzgerald elbeszéléséből készült - s óvatos feltételezéseink szerint olyan viszonyt ápol vele, mint Eddie Murphy a Jack Arnold-hőssel, hűségeset, de kérlelhetetlenül korszerűt, haladáspártit. Továbbá olyan sztárok fordulnak elő még benne, mint Julia Ormond, Tilda Swinton vagy Cate Blanchett (hogy a technikai díszszemlét most hagyjuk is).
No, a felsoroltak azt csinálják a vásznon, hogy a vak órás fia odavész az első háborúban, mire a mester a fájdalmát egy visszafelé járó órába önti, amit maga avat fel a New Orleans-i pályaudvaron. Már itt gyanúsnak kell lennie mindennek, mert rögtön utána elevez ladikján a semmibe - és ezt Fincher megmutatja, élesbe'. A háború utolsó napján születik egy kisfiú, a gombgyáros gyereke. Nehéz szülés, az anya belehal, s egy kis rém szabadul a világra: nyolcvanéves vénséget formázó csecsemő, aki azonmód lendületes fiatalodásba kezd...
S ami innentől kezdve történik vele...
Szünet, közcím,
álljunk meg egy mély lélegzetre, mert az tényleg valami. A csávóval ugyanis semmi olyan nem történik aztán, ami egy hótt hétköznapi, unalmasan előreélő fószerral ne történhetne meg... - pedig a mű szemérmetlenül hosszú, közel háromórás! És ezalatt nem csupán arra gondolunk, hogy egy gyalázatos, az átverés leplezésével mit sem törődő giccs főszereplőjévé válik, mert az még csak hagyján lenne. De lenyom egy drámai közhelyekből összefércelt tripet, amit mondjuk, ha éppenséggel Forrest Gumpnak hívnánk, előrefelé sem lehetne másképp csinálni. Ám mivel gyakorlatilag már az antréjakor minden világos - leszámítva a "képi világot", az az illedelmesen közhelyes barnában van tartva, jobb időszakaiban sem volt az ilyen idegen Finchertől -, az afféle izgalmak is elmaradnak, mint amelyek a Charlie (Ralph Nelson 1968-as Daniel Keyes-adaptációja, a Virágot Algernonnak c. elbeszélésből) című blöfföt anno annyira népszerűvé tették (Magyarországon is). Hogy azért szurkoljunk, hogy eszesedjék végre a hős, jelen esetben: fiatalodjék. Nem, egy istennek sem, semmi.
Fuss, Benjamin, fuss, toljad százszor látott köreidet, mert nem rólad van itt nagyban szó! Hanem a korszerű filmes technikákról. Hogy lehet viharzó tengeren egy kis hajócskát harcba küldeni a gonosz német tengeralattjáró ellen. De legfőképpen, hogyan lehet aggastyán csecsemővé szerelni Brad Pittet, erről mindenekelőtt. Nos, ha tetszik, ha nem, itt az ideje kimondani, hogy a modern filmkészítésnek gyakorlatilag korlátlanok a lehetőségei a számítógépes technikában, legalábbis minden olyan (jelenlegi ismereteinkkel fel sem mérhető számú) esetben, amikor nem a "valóságot" akarjuk rekonstruálni vele. Hanem például gurítani egy nagyot. A mozi maga is arra van, a nagy gurításokra. A kicsikre ott a színház vagy az adóbevallás. Mert a legdrágábból kihozott számítógépes tengeri csata is úgy fest a nagyvásznon, mint a játék, amiben Los Angeles utcáin kell leszedni a szembejövő versenyzőket, vagy mint a FIFA 2010 a megszólalásig élethű Ribéryvel és a magyar kommentárral. S nincsen ez különben akkor sem, amikor ránctalanítással igyekszünk eltüntetni a demenciát Brad Pitt ősöreg ábrázatáról. Ráadásul az alkotók pechére valamelyik kereskedelmi csatornán a Föld öszszes országában úgyis mindig "éppen" fut a Dallas, akinek tehát az a baja, hogy Brad Pittet akarja süvölvénynek látni, hát akaratlanul is csekkolhatja Fincher igyekezetét.
Így aztán nullkomanull - az idén tizenhárom Oscar-díjra jelölt film unalmas, érdektelen, drámainak szánt pontjain olykor nevetséges, de ahol legjobban fáj, technikai megvalósításában is beleáll a földbe. Tipikus ó-hollywoodi válságtermék: viseletes forma, túlértékelt matéria, unalomig hallott mondandó: fejre állhatsz, fejre is állíthatnak, akkor is lehetsz boldog. Hát persze.
