Dalok a második emeletről

"Áldás annak, aki leül..."

A svédekről azt tartja a sztereotip gondolkodás, hogy nem egy vidám nép. Filmjei nem a túláradó jókedvtől harsognak általában, viszont annál inkább telve vannak szomorúsággal, csendes, finom szépséggel, tépelődő moralizálással, sok-sok magánnyal, sötét tónusú, szikár, hideg világgal. Mint az Ingmar Bergman-összesben, például.

A szemünk azonban most egy vadonatúj, ezredvégi svéd filmet látott. A Dalok a második emeletről is tipikusan svéd, vagy inkább skandináv film, abban az értelemben, hogy setét egy világról mesél, dalol, amely rideg és hideg, embertelen és lélektelen, élettelen és élhetetlen. Ezt azonban valami pókháló-finomságú abszurd humorral teszi, ami viszont nem tipikusan skandináv sajátosság. Ennyit a sztereotípiákról. A filmbéli szép, új világ Svédország is lehet, a szó pozitív értelmében eltúlzóan művi, művészien általánosító, erősen stilizált ábrázolása azonban bármely jóléti társadalom érzékeny ecsettel megfestett, költői-szürreális látomásává válhat.

Roy Andersson, 1969 óta filmez, tendenciózusan fejlesztve, csiszolva saját, egyedi látásmódját, hangvételét, stílusát. Játék- és rövidfilmjei, valamint reklámfilmjei rengeteg díjat söpörtek be az évek folyamán különböző nemzetközi fesztiválokon, a siker eredményeképpen saját stúdiót alapított, ahol abszolút művészi szabadságban alkothat. Széles látószögű hosszú beállítások, elképesztő, abszurd kompozíciók, és szinte kivétel nélkül stúdióban felépített félelmetes perspektívájú, képzőművészi igényességű díszletek jellemzik látványvilágát. Érdeklődési területe mindig a kor társadalma, benne az egyén erkölcsi, etikai, morális lehetőségei az érvényesülésre, a boldogulásra, egyáltalán a méltó életre. Véleménye lesújtó, azonban azt mindig valami nagyon finom, furcsán belassult monthy pythonos humorral közli. Figurái szinte sohasem profi színészek, szereplőit utcán, vásárlás közben, kocsmában szervezi be, saját, belső kisugárzással rendelkező karaktereket keres mondandójához.

A Dalok... a lineáris cselekmény konvencióját elhagyó, mozaikszerűen építkező, de ezzel együtt minden pillanatában, minden jelenetében ízig-vérig kiforrott, tökéletességre törő, és azt talán el is érő munka, dicsérve Andersson kitartó, elszánt útkeresését, egyéni tehetségét. Megtekintése nem könnyű mulatság, de megéri a szellemi befektetést, hiszen ritkán látható szuverén alkotás, gondolatot ébresztő, a szemeket élményanyaggal ellátó szürreális-szomorú szellemi kirándulás, vagy betekintés egy olyan világba, ami akár itt, Magyarországon is lehet. Van. Lesz.