A svéd kisváros zárt közösségébe, ahol az emberek szénné unják magukat és egymást, idegen érkezik a nagyvilágból. Dúsan kiaknázható konfliktusforrás, s hozzá még az idegen nemzetközi hírű zeneművész (hegedűs, karmester és komponista), ami alaposan megmozgatja a helyiek képzeletét. Danielt, a hőst betegsége kényszerítette az önkéntes elvonulásra, de esélye sincs a szomszédok nem is olyan gyengéd erőszakosságával szemben. Nem sok idő kell hozzá, hogy a gyülekezeti kórus vezetőjének és a templom kántorának szerepében találja magát. A karban a rozzant, magányos öregektől a sugárzó fiatalokig, a falu bolondjától a bántalmazott feleségen át a szentfazékig sokféle ember van, és hamarosan nem győzzük kapkodni a fejünket a repülő tányérok és nekilendülő öklök elől. A legcifrább eset mégis Daniel: magánélete nincs, a zenében éli ki minden érzelmi és szexuális késztetését, továbbá súlyos perfekcionizmusát. A próbák sokáig még csak nem is emlékeztetnek egy templomi kórus tevékenységére. Istenes énekek betanulása és gyakorlása helyett közösség- és önépítés folyik, miközben ki-ki keresi a saját hangját.
Végül az éneklésre is sor kerül, de addigra kitavaszodik (Daniel karácsonytájt érkezett), és az új kántor életre-halálra szembekerül a bigott lelkésszel meg az asszonyverő férjjel. Bár vannak kisebb véráldozatok, egy-két házasság felbomlik, régi sérelmek törnek felszínre, de a zene (és a szerelem) mindent legyőz, Daniel talál magának egy szép szőke angyalt, a kórus egyre gyarapodik számban és lélekben, s meg sem áll az ausztriai kórusfesztiváligÉ
Én itt egy jó filmet meséltem el, mélyen hallgatva arról, hogy a Hétköznapi mennyországnak sok-sok kis erénye mellett van néhány kapitális hibája. Eltitkoltam például, hogy a történet nem az idegen megérkezésével indul, hanem egy melodrámai felütéssel egy félárva kisfiúról, akit durva iskolatársai bántalmaznak. Édesanyja ugyan elviszi onnan a kivételes zenei tehetséggel megáldott gyermeket, de a megpróbáltatások ezzel még nem érnek véget, nem sok év múlva - és éppen élete legboldogabb napján - moziba illő körülmények között elveszti a szerető anyát. Fényes zenei pályáját pedig beárnyékolja, majd megszakítja a betegség, amelyet a néző a tünetek alapján tüdőbajnak, az orvos szívbetegségnek diagnosztizál, és a világtól való elvonulást, izgalmaktól mentes kímélő életmódot javall rá. De, mint tudjuk, a szívnek nem lehet parancsolni.
Daniel (és a film) mellett szól, hogy nem éri be biztonsági játékkal, ami ez esetben mondjuk egy Földközi-tenger melléki villát jelentene, ahol hosszan és nyugodtan lehetne tanulmányozni a hosszú élet titkát, hanem visszamegy szülőfalujába, hogy rég eltemetett dolgokat ásson ki a kötésig érő hó meg a fagyott föld alól, megtanuljon biciklizni, és kihívja maga ellen a sorsot, amely nem is habozik lecsapni.
A Hétköznapi mennyország abba a skandináv filmtípusba tartozik - gondoljunk csak az Olasz nyelv kezdőknek címűre vagy a dán Kórusrománcra -, ami az álomgyári klisék és az életszerű, hiteles mozzanatok sajátos hibridje. Már amennyire skandinávnak mondható e típus, hiszen például az ezredforduló-táji brit kommersz mozi tömegei jártak (járnak) be megszólalásig hasonló utat (nem szakadván ki a muzsikuslelkek köriből, hirtelen a Fújhatjuk ötlik szembe, mely mű sorsüldözött, ám kitartó rézfúvósai addig küzdenek a keserves bányászlét nem jelentéktelen nehézségeivel, míg el nem jutnak a bányász-fúvószenekarok nagy seregszemléjére). Náluk talán könnyebben nevesíthető e műnem genezise, hisz a szakág cukormentes változata, mely ugyanabban a filmtörténeti korban aratott babérokat, olyan nagyszerű, méltán híres alkotókat tudhat soraiban, mint Kenneth Loach, Mike Leigh vagy Stephen Frears (bár ő félidőket játszott/játszik mindkét csapatban, miként a szcéna emblematikus színészei - Calm Meanney, Roger Postlwaite stb. - is egyaránt feltűnnek itt meg ott).
Szolid csúsztatással idesorolhatnánk persze a valamikori cseh újhullámot is. Nem is csúsztatásról lenne szó, hanem saját, e tekintetben szerencsétlen - korban visszafelé tekintő - nézőpontunkról, hisz csak a nová vlna farvizein - dettó a bő ezredforduló idejében - nyomuló alkotók (Sverák, Hrebejk és még sokan) keresztezték a hollywoodi cukorhegyeket híres elődeik kisrealizmusával.
Mind között talán abban kereshetjük csak a különbséget, hogy melyik végén hal meg a hős, vagy melyik végén köszönhetünk el egy szédítő karrier kapujában tőle.
Kinek ez jön be, kinek meg az, mindenesetre a Hétköznapi mennyország egytől egyig nagyszerű színészeinek, igéző külső felvételeinek senki sem tud ellenállni.
