Azt a nagy igazságot, hogy gyerek a filmben tuti siker, régóta tudja a moziszakma. Azt pedig, hogy az éppen válófélben lévő, de a közös gyerekért mindenre (értsd: a gyermek megszerzéséért egymás ellen minden disznóságra) képes szülők között vergődő (persze kellően aranyos) gyerek meg még mennyire tutibb, azt meg a Kramer kontra Krameren telesírt zsebkendőink óta tudjuk mind. Mármost A második legjobb dolog című film producere, Tom Rosenberg egy nyilatkozatában maga is bevallotta, hogy filmjük "hangvételében hasonlít a Becéző szavak vagy a Kramer kontra Kramer című filmhez", s ezzel egyúttal nagyon magasra tette azt a képzeletbeli mércét, aminek az ezzel a munkájával az első drámai forgatókönyvét jegyző Thomas Ropelewskivel és a már soksikeres John Schlesingerrel (többek között az Éjféli cowboyért Oscar-díjjal elismert vagy a Maraton életre-halálra rendezőjével) nekifutottak, hiszen a két említett opus közül a Kramer... 1980-ban négy, a Becéző... pedig 1984-ben öt Oscart hozott készítőinek.
Mármost arra vonatkozó jóslásokba, hogy ez a film mire számíthat esetleg jövő tavasszal az aranyos szobrocskák osztogatásakor, nem mennék bele, de az tény, hogy A második legjobb dolog a maga legjobb pillanataiban igencsak valahol akörül a képzeletbeli léc körül röpköd. Sőt a Kramer... vagy a Becéző..., valljuk be, meglehetősen egysíkú történetéhez képest itt még az is csavar egypárat a sztorin, hogy a kellően aranyos Sam (Malcolm Stumpf) szülei, Robert (Rupert Everett) és Abbie (Madonna) nem házasok, sőt éppen hogy csak az egy kissé becsípett közös éjszakájuk "eredményeképpen" született gyermekük hozta őket közös fedél alá, közös családi asztal mellé - de azért szigorúan külön ágyba. S ennek pedig nem más az oka, mint maga Robert, aki bár valóban Abbie legjobb barátja, csak éppen a fiúkat szereti. Csakhogy amikor a teherben maradt és utolsó esélyeként erre a gyermek megtartása mellett döntő Abbie felajánlja neki a választást, hogy apa vagy inkább csak "nagybácsi" akar-e lenni a majdani gyermek életében, Robert az apaságot választja, és nem is dönt rosszul: olyan jó apja tud lenni a filmben hipp-hopp ötévessé cseperedő Samnek, hogy arra még saját (homo)szerelmi élete is rámegy. És így aztán amikor Abbie beleszeret Benbe (Benjamin Bratt), akivel nemcsak barát lehet, de szexuális partner is, Robert máris ott találja magát a Kramer... bírósági tárgyalótermének sárdobálása közepette. Meg persze Abbie is, merthogy innentől már mindketten nyakig benne vannak a gyermekért folytatott harcban.
Ennek a harcnak minden - helyenként nagyon jó, hol szórakoztató, hol melodrámai - fordulatát itt és most nem ildomos elmondani, hiszen maradjon valami meglepetés a moziban is, de azt azért előre megmondom, hogy zsebkendőt ide is érdemes jó sokat vinni. És érdemes figyelni a filmben a Robert körül megjelenő homoszexuális világ nagyon finom, érzékeny megjelenítésére, egy-két remekbe szabott jelenetre (mint amilyen például a film elején Robert és Abbie egyik közös, szintén homoszexuális barátjának a temetése, ahol a barátok, mit tesz Isten, éppen azt az 1971-es Don McLean-dalt, az American Pie-t dúdolják az elhunyt emlékére, amely dal jelenleg Madonna legújabb slágere is), Robert szüleinek tűz-víz kettősére (Josef Sommer és Lynn Redgrave - Vanessa Redgrave húga - remek alakításában) és mindenekelőtt magának Rupert Everettnek a ragyogó szerepformálására.
A film után pedig már csak egy komoly kérdés marad: hogy ugyanis mi a fene lehet az első legjobb dolog? Mert az azért ez a film nem. De persze az ezüst is szépen csillog.
