zene: Alan Silvestri
vezényel: Alan Silvestri
kiadás éve: 1992
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 30:54
Robert Zemeckis neve összeforr Marty McFly, Forrest Gump és Roger nyúl nevével, és ha soha többet nem látunk tőle egyetlen újabb, élő színésszel felvett, majd animációs megoldásokkal átcentrifugált mozit sem, akkor is elnyerte már az örökös tagságot Hollywood rendezői között. A "Jól áll neki a halál" egy tőle szokatlan húzás volt a kilencvenes évek elején (mind addigi, mind azt követő pályafutására nézve), hiszen nem sokkal előtte fejezte be az időutazó-trilógiáját, és egy olyan, már-már kamaradarab jellegű fekete komédia forgatásába kezdett, melyhez hasonlót azóta sem készített. Nekem régi kedvencem ez a film, leginkább a drámai szerepeiért számtalan díjat begyűjtött Meryl Streep lehengerlő ámokfutása miatt (nem mellékesen a magyar változatban Kútvölgyi Erzsébet páratlan szinkronjával), de éppolyan üdítő mellette a vérszomjas szőke bombázó, Goldie Hawn is, vagy az "álomférfit" alakító Bruce Willis impotens és bárgyú jelenléte. A film e szerelmi háromszögről, illetve a nők az öregedést bármi áron kerülő megoldásairól szól, és a rendezőtől elvárható módon a speciális effektek a következő Oscar-átadón teljesen megérdemelten el is hozták a szobrocskát (gondoljunk csak a 180 fokos fordulatot vett Streep-fejre vagy Goldie Hawn "lyukas" hasára).
A komponista személye sem kérdés, ha Zemeckis-filmről van szó, hiszen az 1984-es "A smaragd románca" óta minden rendezéséhez Alan Silvestri szolgáltatja a zenei aláfestést. Silvestri ekkortájt élte fénykorát évi négy-hat vállalással, és az eddig sajnos még meg nem jelent "Több mint testőr" Whitney Houston dalaitól jócskán beárnyékolt, egyébként fantasztikus score-ja mellett a "Jól áll neki a halál" főtémája egyike a szerző legemlékezetesebb műveinek. A szatírikus vígjátékok megszokott zenei megoldásaival ellentétben azonban semmi olyan laza pillanatot nem engedett meg magának, mint mondjuk Marc Shaiman az "Addams Family - A galád család" aláfestésénél, sőt: Silvestri muzsikája leginkább Bernard Herrmann "Psycho"-ját idézi (melyből később jóval hangsúlyosabban építkezik a "Temetetlen múlt" során), és valószínűleg attól válik a film szinte negyedik főszereplőjévé, hogy a színészek szándékosan túljátszott alakításai mellett egy szigorú, ellentmondást nem tűrő zenekari jelenlétet ad, mely kellően ellensúlyozza a komolytalanságot.
Míg Silvestri aláfestése a filmhez egyedi pluszt ad hozzá, addig a Varése Sarabande égisze alatt megjelent harmincöt perces összeállítás külön hallgatva meglehetős csalódás. Ha leszámítjuk az ismert, hangsúlyos staccatóra alapozott főtémát annak gyakori visszaismétlődéseivel, a "Main Title" második felének táncdalszerű kompozícióját, vagy a Meryl Streep által felénekelt musicalbetétet (a "Me" című tétel), akkor a fennmaradó egy-két perces trackek zöme bármelyik akkortájt készült egyéb Silvestri-muzsikához passzolna. Helyenként például kifejezetten zavaró, hogy nagyon csendes merengésből egyszercsak átvált nagyon erős zenekari megszólalásba, ami lehet, hogy a film alatt működik, egy zenehallgatáshoz viszont túlzóan gyorsak és kiszámíthatatlanok ezek a váltások. Ilyen a "Woman on the Verge", a "Hurry Up, You Wimp", egy rövid felcsattanás az "It's Alive" során, a "Helen Spies" vagy a legmozgalmasabb "I'd Rather Die" - ezen tételek dinamizmusa épp olyannyira lehetne a "Vissza a jövőbe" történetének megfelelően tempós és kaotikus kísérője, mint akár egy rosszul sikerült "Elemi ösztön"-próbálkozás a komponistától. Az nem vitás, hogy Silvestri bármikor képes egy zenekart maximális fordulatra pörgetni, és számos akció-, illetve kalandzenéjét pont emiatt kedveljük, a "Jól áll neki a halál" score-jában viszont annyi üresjárattal spékeli meg ezeket a bombákat, hogy helyenként azt is megkérdőjelezem, egyáltalán megy-e a lejátszó ("Another Drunk Driver", "Loving You"). Az örök nőiességre törekvő mágia kifejezőelemeként fájdalmasan és érzelemgazdagon megszólaló szólóhegedűt használ, amelyhez ördögi csodát érzékeltető pazar harmóniákat komponált; az "A Touch of Magic" vagy a "Sempre Viva" első fele épp ezért tekinthető az album második témájának.
Filmográfiájában és eddigi munkásságában mindenképpen emlékezetes, amit Alan Silvestri ehhez a filmhez szerzett, ám azon példák sorát gyarapítja, amikor a zene önmagában nem állja igazán meg a helyét, és inkább kellemetlen hallgatnivaló, mint élvezetes album. Ezen írásom lényegében emiatt született meg igen viszontagságos módon: többször is nekifutottam, kerestem az igazi jellegzetességeket - gyakorlatilag meg akartam menteni az értékelésemet, hiszen mégiscsak egy általam igen kedvelt filmről, zeneszerzőről, főtémáról akarok csupa jót összegyűjteni. Számos újrahallgatás után azonban szomorúan kell megállapítanom a tényt: a teljes kompozíció csak és kizárólag a filmmel együtt értékes. Ezt valószínűleg a Varése háza táján is érezhették, mert a főtéma két Silvestri-válogatásukon is helyet kapott ("Voyages" 1995-ből, valamint "The Music of Alan Silvestri featuring Cast Away" 2001-ből), és lássuk be: ennyi bőven elég is, hogy ne feledkezzünk meg róla.
