Shakespeare korai rémdrámájából, a ritkán játszott Titus Andronicusból forgatott többé-kevésbé mai áthallású horror-komédiát a merész fantáziájú színházi rendezéseiről is híres Julie Taylor. A Titus című film provokatív nyerseséggel keveri az ókori tragédiába a mai kor látványelemeit (modern használati tárgyak, ruhák), építi össze a szürreális költői megjelenítést az erőszak és horror vértől csepegő naturalista képeivel, a megrendítő emberi tragédiát a fekete komédia vad túlzásaival. Ez a módszer minduntalan ütközik a konvenciókban gyökerező természetes nézői ellenállással, s ebből adódik az a furcsa feszültség, amely mindvégig markában tartja a figyelmet. De ebből adódik az a - rendezői szándékon kívül eső - felismerés is, hogy a Titus Andronicus ma, itt, nálunk, az egyik legidőszerűbb Shakespeare-dráma tud lenni. Az elszalasztott történelmi pillanat, a bűnösen rossz választás, a végzetesen ostobán értelmezett lojalitás, a mocskos hatalmi játékok és visszaélések, az árulás és elárultatás helyzetei, s a minden szereplőt bemocskoló önző és elvakult hatalmi huzavona, személyes bosszúvágy a saját megélt politikai tapasztalatainkat idézik elénk. (Még ha tán túl direkten is, ami persze megint csak nem a rendezőn, hanem a nézőn múlik.)
Egy mai kisfiú szürreális világvége-élményéből indítja Taylor a Shakespeare-dráma ókori történetét, a kisfiút mindvégig szemtanúként viszi végig az őrjöngő rémdrámán, érthető utalással, ám kicsit tanító nénisen. A két és háromnegyed órás film olykor elfárad, s ilyenkor fárasztó, de Anthony Hopkins a címszerepben, s partnereiként Jessica Lange, Alan Cumming és a többiek intelligens és odaadó alakítással avatják játszótárssá a kíváncsi nézőt.
