A Citizenfour több, mint Oscar-díjas dokumentumfilm: egyszer még legenda lesz. Tiszta, művészi és meggyőző alkotás, egyenest egy történelmi pillanatból.
Cseteltél mostanában? Küldtél emailt, telefonáltál? Minden szó, amit leírtál vagy kimondtál, valószínűleg kereshető archívum az amerikai és szövetséges nemzetbiztonságiak számára; ha tíz év múlva kíváncsiak lesznek rád, ott vagy nekik nagy felbontásban. No persze, valószínűleg nem lesznek. És a film nem is erről szól.
A film Edward Snowdenről szól, akinek révén megismerhettük az amerikai és szövetséges SIGINT (Signals Intelligence, azaz hírközlési hírszerzés) valós képességeit és kiterjedtségét. Snowden előtt pletyka volt, hogy mindenkit és állandóan megfigyelnek, az ő színre lépése óta konkrétan tudjuk.
Laura Poitras dokumentumfilmes rendező Hong Kongban találkozott Snowdennel – a fiatal hírszerző választotta őt rendszerkritikus munkái miatt (emailjeit pedig „Citizen Four” néven írta alá). Poitras filmre vette, ahogy Snowden először találkozott a The Guardian újságíróival és átadta irdatlan méretű, az NSA-től és kontraktoraitól ellopott dokumentum-gyűjteményét. Ahogy kitalálták, hogyan írják meg a sztorit. Ahogy összerezzentek a tűzjelzőtől („csak nem találtak meg minket?”). Ahogy történelmet írtak.
Történelem pedig ritkán íródik egyenest egy profi filmes előtt: ebben rejlik a Citizenfour ereje. Húsz év múlva Snowden tananyag lesz a töriórákon, és te mégis láthatod a cselekvés pillanatában, egy hotelszobában, pólóban, mezítláb, ahogy magyaráz, döntést hoz, és kicsit fintorog, amikor megkérdik, miért vállalja mindezt. Nyugis srác. Legalábbis a filmben nincs se gyomorgörcse, se hányingere; ahhoz képest, hogy épp feladja egész életét, lenyűgöző tárgyilagos higgadtsága.
Ugyanebből a jellemből gyárthatták Poitrast is, mert a filmnek úgyszintén lenyűgöző érdeme tárgyilagos higgadtsága. A Citizenfour tisztán „dokumentum”-film: nem értelmez, nem magyaráz, csak bemutat. Persze tematizál, vágásokkal manipulál, sokféle eszközzel él – imádja például bevágni a nemzetbiztonságiak és a kormánykörök szégyenletesebb pillanatait –, de nem festi le az egészet semmiféle elmélettel, pláne világlátással.
Ámde a tisztaság a film árnyoldalát is magával hozza. Ha ugyanis a Citizenfour nem értékel, akkor az ellenoldal érveit sem mutathatja be. Egyetlen szereplővel pedig szükségszerűen elfogulttá válik – elfogulttá, méghozzá szégyentelenül, kritika nélkül: hőst gyárt.
Márpedig Snowden és ügye ellen számos érvényes érvet fel lehet hozni. Se a film nem az ő vagy mások „igazságáról” szól, sem ez a cikk, de muszáj megemlíteni az ellenérveket, mielőtt még Snowdent újfent kritikátlan hőssé festenénk: a dokumentumok kiszivárogtatása veszélybe sodort számos személyt, taktikát és eljárást; információ-mennyországot jelentett az ellenérdekű hatalmak számára; gyengítette a nemzetbiztonságot és a terror elleni jogos küzdelmet is; Snowden maga pedig egyenest az ellenérdekű hatalmak karjaiba menekült (először Kínába, aztán – bár állítólag szándéka ellenére – Oroszországba), ami pedig egy magas rangú volt hírszerző részéről enyhén szólva is gyanús.
„egy orosz Poitrast lelőttek volna
még a forgatás alatt”
De mindeközben elkészülhetett róla egy dokumentumfilm. A világ vezető ügynökségei vadásztak rá, nagyhatalmakat dühített fel, és közben ott forgott mellette egy civil kamera! Ez a filmnek, magának a Citizenfournak a legfontosabb tanulsága – komolyan, ha csak egyetlen dolgot jegyzel meg róla, ez legyen: ez a film csakis a Nyugaton készülhetett el (és nyerhetett Oscar-díjat, és nézheted meg, és írhatok róla én).
Oroszországban (vagy bárhol másutt, ami nem a történelmi Occidens) egy orosz Poitrast lelőttek volna még a forgatás alatt (mondjuk, utcai rablás során), a film finanszírozói börtönbe kerültek volna (mondjuk, adóelkerülés vádjával), és egészen sok érintett kapott volna olyan szívrohamot a cellákban, hogy mégis külsérelmi nyomok maradnak utána (lásd Orosz harkály). Kínában dettó. Brazíliában is, talán, ha épp aggresszívebb emberek álltak rá az ügyre. Az Egyesült Államokban? Poitrast néhányszor feltartóztatták a határon, és valószínűleg csúnyán is néztek rá, mielőtt továbbengedték a dolgára. Az EU-ban még ennyi sérelem sem érte. (A film Németországban készült el.)
A Citizenfour film – csakúgy, mint a My Lai-botrány, a Watergate, Abu Ghraib és a guantanamói filmek – a demokrácia diadalát jelentik, erejét jelzik. Ahogy a Dekameronban a zsidó Ábrahámot a Vatikán gonoszsága győzi meg a kereszténység igazáról, úgy minket a Citizenfour győzhet meg a nyugati világrend igazáról.
„Én úgy vettem észre, hogy mind gonosz, verje meg az Isten valamennyit: és mondom neked, hogy ha jól figyeltem meg, nem láttam én ott semminémű szentséget, semminémű ájtatosságot; semminémű jó cselekedetet, semminémű jó példát vagy egyebet (…); inkább tartom azt ördögi boszorkánykonyhának, mintsem isteni cselekedetek műhelyének” – mondja a zsidó Ábrahám az akkori világ vezető szuperhatalmáról. Modernebb jelzőkkel ugyanezt elmondhatjuk a mai világ vezető hatalmairól is. De készíthetünk Citizenfourt is róluk és megnézhetjük. Tehát menj el és nézd meg!
Tisztaságáért, az alkotók bátorságáért, a kivételes történelmi pillanat megragadásáért a Citizenfour határozottan megérdemelte az Oscart; nála jelentősebb film egyszerűen nem készülhet, és az alkotók személyesen is sokat áldoztak fel érte.
És most a terólad szóló adatok gyűjteménye is gyarapodott; cikkünk elolvasása után valószínűleg eggyel több indikátor jelezheti a megfelelő adatbázisokban, hogy érdeklődsz a téma iránt. Ha ez a gondolat kicsit is kiakaszt, akkor komolyan: most nézd meg a filmet is.
Értékelés: 9/10
