A mostani A nagy Gatsby elevenebb, frivolabb és viccesebb, majdnem azt mondtam, hogy ezek miatt kissé felületesebb is, mint az 1974-es adaptáció. De mindez jól áll a filmnek. Amely különben annak a kimondatlan "missziónak" is eleget tesz, hogy közelebb hozza az avíttnak hitt klasszikusokat az olvasni már nem nagyon akarókhoz. Ahogy azt a Rómeó és Júliával is tette annak idején Luhrmann, a rendező.
Látvány tekintetében a ’74-es sem szűkölködött, hiszen a legjobb jelmezekért Oscart is kapott (mint ahogy a filmzenéért is), az angolok Oscarját meg a jelmez- és a látványtervezők mellett az operatőr vihette haza. Ezt csak azért elevenítem fel, hogy nem a szabadjára engedett látványorgiában hoz igazán újat Baz Luhrmann filmje, és még csak nem is az új technika, a 3D használatával. A majdhogynem 145 percből úgy tízet, engedékenyebben húszat lehet indokoltnak nevezni, amikor a pluszdimenzió hozzátesz, és nem elvesz a filmből.
Persze ha nem Luhrmann lenne, akkor talán már maga a felvetés is nevetséges lenne, hiszen F. Scott Fitzgerald szerelmi klasszikusában a dráma, az álmok és az ártatlanság illúziójának elvesztése az igazi truváj. Csakhogy az ausztrál filmrendező mindig is szeretett összekacsintani a giccsel kevert grandiózussággal, mint ahogy azt már a Rómeó és Júliában, a Moulin Rouge-ban és az Ausztráliában is megtapasztalhattuk. S mindezt anakronisztikus zenei elemekkel dobta fel, hogy a mai néző számára ne valami múzeumi légkör lengje be a húszas éveket, hanem igazi vibráló, pezsgő hangulat, amire felsóhajthat: bárcsak én is köztük lehetnék. E tekintetben Luhrmann filmje jobban bevonja a nézőt, Gatsby estélyei tényleg szemkápráztatóak. A század talán utolsó nagy bulijait látjuk, a békeidők utolsó illatfoszlányát szippantjuk be, amikor a közelgő világkatasztrófa előtt még elengedhette magát a féktelenségre vágyó újgazdag és arisztokrata. De Luhrmann arra is ügyel, hogy az ezernyi színben vibráló, klasszikus musicaleket idéző totálok mellett azt se felejtsük el, mennyire szomorú és kiábrándult mese A nagy Gatsby. Ehhez persze méltó társra talál Leonardo DiCaprio személyében, aki bizony utoléri a nagy elődöt, Redfordot, pedig neki sem kellett a szomszédba mennie egy kis charme-ért. Caprio viszont tényleg nagyot alakít, szinte észrevétlenül csusszan át a sima modorból az őrülettel határos félszegségbe, az arcán ott van a szerelem fanatizmusa és a beilleszkedés elemi vágya. Fitzgerald egyik legösszetettebb alakja elevenedik meg hát a szemünk előtt, majdhogynem hiánytalan fegyverzetben.
Sokat ront viszont az összképen az író alteregójaként is fellépő Nick Carraway, illetve az őt alakító Tobey Maguire, aki nemrég Pókemberként csalt nevetést a nem annyira fanatikus képregényrajongók arcára. Most is jobbára bárgyú és kifejezéstelen mosollyal próbálja megúszni a filmet, de ettől csak még idegesítőbbé válik. Egyébként a nemrég megfilmesített Úton trükkjét veszik itt kölcsön az alkotók, hogy a regény filmváltozatába a mű keletkezését is belecsempészik amolyan kerettörténetként. Carraway egyszerre narrálja, átéli és írja a megelevenedő történetet, ami már azért sem túl jó választás (bár más nem nagyon jöhetett szóba), mert ő elég jelentéktelen figura, és Luhrmann sem képes markánssá tenni. Másik gyenge pontja a mostani verziónak a sírós szemű Carey Mulligan, aki Daisybe próbál életet lehelni, kevés sikerrel, inkább csak megmarad ideges, túljátszott, akaratgyenge csitrinek. (Mia Farrow utcahosszal veri a ’74-es verzióban.) Miközben remekel Joel Edgerton a tahó és bővérű Tom Buchanan szerepében, mint ahogy a női vonal is erős, hiszen Elisabeth Debicki igen jól hozza a férfiasan rejtélyes Jordan Bakert, és bizony a habókos Isla Fishert is alig lehet felismerni az autószerelő feleség és szerető, Myrtle Wilson bőrében.
Színészi teljesítmény tekintetében tehát nagyjából egyenlőre hozza a meccset a két verzió (talán egy hajszállal DiCaprio miatt jobb az új), ám a mostani jóval szórakoztatóbb és vászonra alkalmasabb, legalábbis a mai, gyors vágásra és felfokozott látványra éhes szemmel nézve. A '74-es változat viszont jóval komolyabb hangvételű, eszébe sem jut kacérkodni a giccsel. Olyan adaptáció, amilyen minden angoltanárnő álma: kicsit unalmas, ám végtelenül hű az eredetihez. A mostani elevenebb, frivolabb és viccesebb, majdnem azt mondtam, hogy ezek miatt kissé felületesebb is. De ha igen, akkor az jól áll neki. És annak a kimondatlan "missziónak" is eleget tesz, hogy közelebb hozza az avíttnak hitt klasszikusokat az olvasni már nem nagyon akarókhoz. Ahogy azt a Rómeó és Júliával is tette annak idején.
