Hollywood táján igencsak népszerűek a hányingerig emelkedett erkölcsi-társadalmi példázatok, amelyek a naiv és tanácstalan világpolgárt hivatottak eligazítani göröngyös és sivár hétköznapjaiban. Nos, ez a film (amely amúgy az 1977-es, Jane Fonda és George Segal főszereplésével készült Mókás páros feldolgozása) nem ilyen.
Egyáltalán nem. Van benne példázatszerűség, de cseppet sem emelkedett: szatirikus, felszabadítóan gátlástalan és olykor (sajnos) igazságszagú. A filmnek ez persze csak a hátsó vonulata, ami elébb van az a fergeteges, jól sikerült, görcsök nélküli mókaáradat.
Dick (Jim Carrey), Jane (Téa Leoni) és kisfiuk boldog kertvárosi jólétben élnek. A férfit egy nap kinevezik giga-multi-mamutcége kommunikációs igazgatójává. Végre vehet egy nagyobb BMW-t, feleségének nem kell dolgoznia, jöhetnek az újabb hitelek, épülhet a jacuzzi a kertben! Ám hamarosan kiderül, hogy hősünket csupán bábszerepre kérték fel: a vezérigazgató (Alec Baldwin) által gyalázatosan csődbe fosztott vállalatot kell mentegetnie élő adásban. A bukás azonnali. Dick sokezernyi alkalmazottal együtt az utcán találja magát. A hirtelen nincstelenné lett család néhány hónap alatt feléli tartalékait és ingóságait. Új munka nincs, megszokott jólét és igények azonban vannak. Mit tehet a lassan csavargószintre süllyedő páros? Kisebb stiklikre, rablásokra szánják rá magukat, majd kitervelik a nagy akciót: kifosztják az őket a tönk szélére juttató pénzembert...
Az első látásra/olvasásra kissé banálisnak tűnő történet alapja igencsak valóságos: adott egy jólétben élő, igényeit napról-napra növelő harmincas, kisgyermekes pár, akik látványosan gyarapodnak - ám mindez a férfi multicégétől, az innen kapott jövedelemtől függ. Amint ez megszűnik, valójában megszűnnek ők is, vagyis csak megszűnnének, mert a nélkülözéssel párhuzamosan megváltozik személyiségük és világszemléletük is. Lehull a fogyasztói hályog, s a társadalmi minták által vezérelt agyak kreatívvá válnak. Mindez persze bájos és őrült túlzásokon, szimbolikus képeken kerül a vászonra. Megnyugvásul közlöm: a film elsődlegesen nevettet, méghozzá nem is akárhogy!
Carrey korábban olykor bukdácsoló színészi játéka egyre kiforrottabb: a kaotikus grimaszáradat egy visszafogottabb, tudatos eszközhasználat részévé válik, s talán így még ütősebb, mint a nagy blődlifilmek időszakában - a mélyben ugyanolyan idióta, mint Állati nyomozoo korában! Az ökörködésben pedig remek partnerre talált Téa Leoni személyében. A szöszi bájosan buggyanttá válik mellette. A kettősük által elővezetett sztorira jól kitalált gegeket aggattak a film készítői: ezeket nem akarom lelőni, de Chaplintől Woody Allenig minden motívum megvan.
E komédia nézése közben az a különös csapdahelyzet áll elő, hogy miközben remekül szórakozunk és szétröhögjük magunkat, az az érzés kezdhet bennünk bujkálni: ez valójában egy társadalmi szatíra, amelynek főszereplői akár magunk, barátaink vagy a szomszédaink is lehetnének. Rajtuk, magunkon is nevetünk. A történet amúgy a jól bevált népmesei mintára készült. A megalázott szegényember furfanggal bosszút áll a gazdag uraságon, visszaszerzi jussát, s sorstársainak is juttat "zsákmányából". Ez a séma sokszáz éve működik. Most, a 21. században, e filmben is.
