Az ember nézi a Chicago című musicalből készült filmet, és nem nagyon érti a felhajtást. Egy nagyon jó musical professzionális feldolgozása. Ettől még nem kell hogy vigyázzba vágja magát a világ. A történetnek nincs egyetlen mellbevágó felfedezése sem, és a kitűnő színészi munka is azért tűnik fel, mert a többnyire jól ismert sztárok nagyon meggyőzően táncolnak és énekelnek benne. A Chicago című film forgalmazása körüli csinnadratta pontosan arról szól, amiről a film története. A média futószalagján, licenc alapján legyártható hírnévről és a kész termék piaci értékéről. A Chicago marketingje vérszemet kapott a film sztorijától, és világméretű akciójuk sikere éppen a film történetének valódiságát igazolja. A szépséges összefüggések közepette talán mindegy is, milyen az eladandó áru. Így lenne elviselhetetlenül unalmas a történet.
De a Chicago szüzséje és a film élete a szakmailag izgalmasabb úton halad. A médián átpasszírozott termék a filmben és a valóságban is nézhető minőségű. A rendező, Rob Marshall minden ballépése ellenére is képes volt átütni a zenés filmek idiotizmusát. A klasszikus vaudeville-elemeket használó, szakaszos szerkezetű, narrációkkal tagolt Chicago nem a mostanság ismert lineáris, érzelmi automatizmusokra épített kiszámítható musical. Szabadabb és szellemesebb ezeknél, pedig nem is olyan régi, mint amilyennek látszik. 1975-ben mutatta be a Kabaré szerzőpárosa, Fred Ebb és John Kander. Egy nagyszabásúbb életre sóvárgó szürke kis nő, Roxie Hart gyilkosságba keveredése apropóján az igazságszolgáltatás szemkápráztató manipulációiról, a konstruálható hírnévről és a show előtt térdre rogyó világ bugyutaságáról szól a Chicago. Olyan ironikusan és olyan telivér lendülettel, hogy az embernek már csupán a zenétől összeszalad a nyál a szájában. A dalok szövegei csak fokozzák a hatást. A magyarul sajnos udvariaskodóra és jópofáskodóra fordított szövegek eredetiben nyersek, okosak és musicaltől szokatlan módon cizelláltak. Roxie férjének dala, a Mr. Celofán például olyan szívet tépően beszél a jellegtelenségére ráébredő ember apátiájáról, hogy az ember hetekig nem tudja elfelejteni.
Rob Marshallt láthatóan inspirálta a minőségi anyag. Túlságosan is. Rendezőként megbokrosodott. Vele együtt a film operatőre és vágója is. Közös erővel úgy felszabdalták a filmet, hogy a sok pazarnak szánt és villódzó részlet miatt nem látszik maga a történet. Mintha valami furcsa komplexus áldozataivá váltak volna mindannyian. Legalábbis olyan bőszen igyekeztek megmutatni, mit tudnak a szakmáról. Áldozatos munkájuk eredményeként a nézőnek időnként erőfeszítéseket kell tennie, hogy tudja, hol jár a történetben, ki kicsoda, kinek a hátát látjuk és kinek a lábát, ki megy börtönbe, és ki jön börtönből. Persze mindeközben az egész stáb úgy dolgozik, hogy a nézőnek tátva marad a szája. A film nekik köszönhető, és nem exhibicionista rendezőjüknek. Előtérben a nagy erőbedobással dolgozó, de csak rutineredményeket felmutató sztárok, az Oscart nyilván poétikus kismamaságáért kiérdemelt Catherine Zeta-Jones, valamint Renée Zellweger, Richard Gere, kicsit hátrébb a zseniális, a nagyoknál sokszor egyértelműen jobb mellékszereplők, Queen Latifah és John C. Reilly, és leghátul a fantasztikusan táncoló és éneklő kar.
A tolakodó rendezői ötletek kis híján szétzúzták a kiváló musicalt. A Chicago médiablöffről szóló pamfletje csaknem valósággá vált. Ám, ha az indokolatlanul sok, különösen a jelmezekért járó Oscar-díjat vesszük, akkor nem is járunk olyan messze a komédiától.
