Külföldön forgalmazni egy nemzet történelmének kis részletét bemutató filmet mindig kockázatosnak tűnhet, hiszen sosem lehet tudni, mennyire lesz értő, az a bizonyos idegen. Egy diktatúra legyőzéséről, a szólásszabadságról, egyetemes emberi jogokról készült alkotással viszont már sokkal jobbá válnak az esélyek, és pontosan ez az, ami a NO esetében történik.
1988, Chile: Pinochet tábornok lassan tizenhét éve uralkodik az országon, katonai és minden egyéb elnyomás eszközeit igénybe véve. Több ezer ember eltűnt, vagy kivégezték, és több mint százezer ember került börtönbe ezen idő alatt. A chilei nép, de még inkább a nemzetközi nyomás hatására Pinochet kénytelen szavazást kiírni. A kérdés, melyre válaszolnia kell a népnek egyszerű, akarják-e, hogy "hőn szeretett" vezérük maradjon hatalmon vagy nem? (SI vagy NO?) A szinte nem is létező ellenzék pedig lehetőséget kap, hogy három héten keresztül esténként 15 percben a tévében fejezhessék ki véleményüket. Ez a történelem. És erről szól Pablo Larraín NO című filmje is.
Pontosabban arról, hogyan épül fel az ellenzék tábora egy lehetetlennek látszó időn belül; hogyan lázad a hétköznapok embere; és mindenek előtt arról, hogyan lehet egy sikeres kampányt félig megkötött kézzel véghezvinni. A film nagy részében ugyanis a levetítendő kampányfilmek készülését láthatjuk, az ötletelést, a – többé-kevésbé – háttérben meghúzódó ellenségeskedést; és mindezt a fiatal reklámszakemberen, Renén keresztül.
A film szépségét nem a végkimenetel kétessége adja, hiszen azt tudjuk, a valóságban mi történt, sokkal inkább az, ahogy a mindennapok embereit ismerhetjük meg lépésről lépésre, és mindazt, ami bennük a lázadáshoz vezetett. Mindezek mellett pedig megismerhetjük a bennük lakozó kételyeket is: le lehet-e győzni a diktatúrát a diktatúra által nyújtott eszközökkel? Még ha nyernek is, mit jelent majd ez a számukra? Vagy csakis a lázadás lehet valóban célra vezető?
A NO tele van olyan figurákkal, akik még a legextrémebb helyzetekben is hihetőek és jól kidolgozottak tudnak maradni. És ez nagy mértékben köszönhető a szereplőknek, s főként a Renét alakító Gael García Bernalnak, akinek nem ez az első, és reméljük, nem is az utolsó politikai tartalmú szerepe.
Külön ki kell emelnem még az operatőr, Sergio Armstrong munkáját, aki minden tőle telhetőt megtett a hiteles felvételekért: kézikamera, korabeli technikák és kamerák használata, és esetenként olyan beállítások, melyek a mai „gyakorlott” nézőknek már-már amatőrséget tükröznek. De ezekből és az archív felvételek kombinációjából egy valóságot idéző, koherens egész alakul.
Pablo Larraín eme legújabb filmjével trilógiává alakította előző két alkotásának párosát, a Tony Manerót (2008) és a Santiago '73-t (2010), melyekben szintúgy Chile nem is olyan régi történelmét vette górcső alá. Ezúttal azonban nem a táncosnő és a hullaházi alkalmazott valós, vagy a disco táncos és John Travolta plátói szerelme áll a központban, hanem egy reklámszakember (egy ország) és a szabadság szerelme.
A NO nyomasztósága ellenére is kimondottan üdítő alkotás, ami gondolkozásra ösztönöz, érzelmeket ébreszt, hangulatot ad, és – nincs mit tenni, ki kell mondani – a kedves magyar nézőt egész biztosan párhuzamok vonására készteti saját helyzetével.
