Nagyvárosi magány, elidegenedettség és szinglinyomorúság gyümölcsszexszel, tükörre élvezéssel, táncoló fasszal és pszichedelikus musicalbetétekkel ellenpontozva. A tajvani függetlenfilm fenegyerekének pornóellenes manifesztuma igencsak pornográfra sikerült. Soha többé nem nézhetek egy görögdinnyére úgy, mint azelőtt.
Már a nyitó képsorok sem hagynak kétséget afelől, hogy ezúttal jó helyre került a korhatárkarika: a nézőtéren ideges fészkelődés és kényszeredett kacajok jelzik a Művész mozi közönségén eluralkodó zavart, amint közvetlenül a főcím után egy férfi módszeresen megtöcsköl egy meztelen nő széttárt combjai közé szorított, félbevágott görögdinnyét.
A dinnyemotívum aztán az egész filmen végigvonul, a jobb sorsra érdemes gyümölcs szexuális tárggyá, kommunikációképtelen emberek különféle bizarr pótcselekvéseinek eszközévé lényegül - például amikor a kielégítetlen, sóvárgó főhősnő (Shiang-chyi Chen) jobb híján egy dinnyével smárol boldogtalanul, miközben egy emelettel feljebb titkos pornósztár szereleme (Kang-sheng Lee) éppen ragacsos dinnyelével árasztja el aktuális partnere testnyílásait.
Az amúgy ütős metafora azonban helyenként szájbarágóssá válik, gyengébbek kedvéért a Taivan legnagyobb hatású művészfilmeseként jegyzett alkotó a televízióval is elmagyaráztatja, hogy a dinnye a szerelem gyümölcse. A lány dinnyelével kínálja a fiút, ő viszont mikor elfordul, kiönti - így szimbolizálva kettejük alapkonfliktusát, miszerint nem basznak, mert a mindennapos professzionális töcskölés után a férfi szerelmével csak főzőcskézni jár össze, és inkább csak titokban maszturbál. A pornó megöli a szerelmet - foglalhatjuk össze Ming-liang Tsai könnyen dekódolható mondanivalóját. A körítés azonban nem semmi, a legtöbb pornórendező megirigyelhetné a pornógyűlölő művészfilmes dinnyelében úszó buja beállításait.
Ráadásul a pornográf és a melodramatikus szál vontatott, dialógusmentes előrehaladását a legváratlanabb pillanatokban még a sztorinál is abszurdabb musicalbetétek szakítják meg. Például a főhős mint táncoló fasz női tánckarral ropja egy nyilvános vécében, vagy a főhősnő mint dizőz az államalapító Csang Kai-sek bronzszobrával édeleg túlméretezett, giccses plüssvirágok között.
A túlhajtott, pszichedelikus zenés-táncos betétek az amúgy roppant sivár környezetet hivatottak ellenpontozni: az egész film egy lerobbant nagyvárosi bérházban játszódik az extrém nyári szárazság idején, vízhiány van, a főhősnő egyedül kódorog, és műanyag vizespalackokat lopkod a városban, a főhős pedig, mikor épp nem töcsköl hivatásszerűen, a háztetőkön elhelyezett vízgyűjtőkben fürdik, vagy közparkokban szunyókál. A musicalbetétek álmodozásaik szimbólumai.
És soha nem beszélnek, hiányoznak a távol-keleti filmekben még megszokott pergő dialógusok. A főhősnő talán egyszer, a főhős egyszer sem szólal meg, a szöveg még a csapokból mindig hiányzó víznél is kevesebb, csak a televízióból jön, ha egyáltalán. Ahogy halad előre a filmidő, a reménytelenség és a sivárság egyre fokozódik. A férfit egyre silányabb, abszurdabb pornójelenetekben látjuk, partnerei autisták, körülötte balfasz stáb szerencsétlenkedik némán. A film csúcspontja a zárójelenet, ahol egy öntudatlan pornószínésznő közvetítésével végre létrejön a főhősnő által oly nagyon óhajtott testi kapcsolat - vagy legalábbis valami afféle, bár nem igazán lányregénybe illő módon. A poént nem lövöm le, botorkáljon ki lángoló arcú nézők között zavartan a moziból Ön is.
Már ha kibírta a nézőtéren egészen a film végéig. A 2005-ös berlini filmfesztiválon, ahol aztán FIPRESCI-díjat nyert az alkotás, a nézők egy része már vetítés közben kivonult, és nem volt ez másképp a Művész moziban sem.
